Mese a Királyfiról, aki elhozta a békét

Már alacsonyan járt a nap, amikor egy messzi országban a királyné hosszú vajúdás után egy kisfiúnak adott életet. Oly kétségbeesetten sírt fel a gyermek, mintha nem is akarta volna meglátni ezt a világot. A királyi történetírók szerint piciny volt, és vézna. Nyaka semmi, mintha egybenőtt volna kis fejecskéje a testével. De a hangja! Az bizony messzire szárnyalt, még talán a szomszéd királyságban is meghallották. Az ifjú király végtelen büszkeséggel mutatta fel az összesereglett népnek a csecsemőt a palota erkélyéről. A trónörökös...

Háborúban állt az ország már évtizedek óta. A fiatalokat katonának vitték, vitték mondom, mert egyikük sem jószántából vette vállára a puskát. Maradtak volna bíz otthon, ki ki a párja, családja, szerettei körében. Művelték volna földjeiket, nevelték volna gyermekeiket, járták volna a táncot inkább kedvesükkel a bálban, vagy cicáztak volna a szénakazalban. De embert ölni egyikük sem akart. Meghalni, megsebesülni végképp nem. Hát erre szülte az anyjuk őket? A gyermeküket arra szülte feleségük, hogy apa nélkül nyomorban éljenek? Már egy újabb generáció is felnőtt azóta, hogy kitört a háború. Olyanokat vittek már a hadba, akiknek apjuk is, testvérük is ennek a véres harcnak esett áldozatául. Az asszonyok mostmár nem azért imádkoztak csak, hogy egészséges gyermeknek adjanak életet, hanem hogy leány legyen. A fiúkat biztosan elveszítik. Hiába voltak ünnepek, hiába sütött ki a nap, nem költözött béke a szívekbe és a nép arcát sem derítette fel az örömnek piciny szikrája sem.

Miközben karjában tartotta kisfiát, rátörtek az emlékek. Mindössze tízéves volt, amikor egyszercsak azt vette észre, hogy édesapja arcáról eltűnik a mosoly, homlokán megszaporodnak a ráncok, haja őszbefordul. Végül megszűntek a vidám délutáni játszadozások, a sakkpartik (pedig ezt szerette a legjobban), kártyacsaták, várépítés.. Néhány év múlva ágynak esett, és úgy tűnt lemondott az életről. Egyre sorvadt, és végül egy reggelen nem ébredt fel. Akkoriban épphogy betöltötte 17. életévét. Bizony nagy volt még a korona a fejére, súlyos az ország terhe egy ennyi idős fiúnak. Mivel azonban jó tanárai voltak mindig, határozott tervekkel vágott neki az ország irányításának. Tudta, békét kell teremtenie mindenáron. De hiába folytak a tárgyalások hosszú hosszú éveken át, hol egyik, hol másik határszélen sértették meg a törékeny békét. Dúltak, raboltak itt is ott is, egyik fél sem volt jobb a másiknál. Pedig mindenki vágyta már a harcok befejeztét. Időközben szerelembe esett egy köznemes lányával, s elvette feleségül. S most itt ez a gyermek. Egy új reménység. Boldogság a sok vér és könny közepette. Békében kellene felnőnie...

Teltek múltak az évek. Nyárra ősz jött, őszre tél, de sem az évszakok váltakozása, sem az évek múlása nem hozott változást. A kis királyfi eközben szépen cseperedett. Bizony merőben más élete volt néki mint a korabéli gyermekeknek! Nem játszott vele senkisem. Naphosszat ült a sarokban, figyelte a felnőttek beszédét, vagy apja hatalmas íróasztalánál rajzolgatott, festegetett. Leginkább gyönyörű nagy hajókat. Elképzelte, ahogy a hófehér vitorlákat duzzasztja a szelíd szél, ahogy a puha felhők kergetik egymást az égen, ahogy a nap sugarai megcsillannak a hullámzó tenger habjain. Sokszor úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta a vacsorára hívó csengettyű hangját sem. Úgy kellett erővel elvonszolni az asztaltól. Volt mégegy kedvenc szórakozása. Imádta dajkája meséit hallgatni, valósággal elbűvölték ezek a történetek, képzeletében csodás színekben jelentek a távoli tájak, a hegyek völgyek, folyók, patakok, erdei állatok. De mindennél jobban szerette, ha édesanyja énekelt neki. Édesbús dalain keresztül a szívébe látott, és átélte azt a mély szomorúságot, mely minden anya lelkébe beleivódott. Ha a kertben sétált kedvenc öreg tölgyfája tövében gyakran idézte vissza e dallamokat, és egyre bátrabban kelt szárnyra a dal, pontosan nem is tudta honnan, csak azt, hogy valahonnan nagyon mélyről. Karjait kitárva énekelt a napnak, a holdnak, csillagoknak, és érezte, hangja hallatán melegebben süt a nap, látta, hogy fehérebben fénylik a hold, fényesebben ragyognak a csillagok.

Egyszer, amint így dalolt megjelent egy égi tünemény. Áttetsző lágysága megigézte az ifjút, le sem tudta róla venni a szemét, s úgy szakadt benn a hang, mintha megbénultak volna hangszálai.
Így szólt a szellem:
-Hallottalak énekelni.Elért hozzám a hangod. Nagy feladatot ruházok rád. Súlyos teherként kell majd cipelned, amíg csak célba nem érsz. Te fogod elhozni az emberek szívébe a békét. Ne késlekedj, kelj útra mielőbb. Ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essék. Ha nem is látsz, ott leszek veled. A jószerencse kísérjen utadon!

Azzal eltűnt. Káprázatnak túl valódi volt, valóságnak túlságosan álomszerű. De a királyfi lelkébe beleivódott a hang, tudta, indulnia kell. Sejtelme sem volt hogyan teljesíti küldetését, rábízta hát magát megérzéseire. Nem búcsúzott el senkitől, titokban kelt útra egy hajnalon. Hol gyalog, hol szekéren, de egyre közelebb ért a harcok színhelyéhez. Útközben csak nyomorúságot, járványt, könnyeket látott. De estére mindig került párna a feje alá, s egy egy falat a gyomrába. Egyre többször látott sebesülteket szállító szekereket, és halottakat temető katonákat. Eljött a tél, a tájat puha takaróként fedte be a fehér hó. Közeledett már Szent Karácsony napja, mire a határszélre ért. Egyszeriben a harcok közepében találta magát. Nyomban a kapitányhoz kísérték.

-Kapitány Úr! Én a béke követe vagyok. Jóhírt hozok. Vége lesz a háborúnak.

Persze, hogy bolondnak nézte mindenki. Durván kinevették, sértő élcelődések céltáblájává vált egyszeriben, de nem adta fel.

-Engedje meg kapitány Úr, hogy ma éjjel én daloljam a karácsonyi éneket! De nem akárhol szeretném ám! A harcmező kellős közepén!

-Legyen úgy fiam! - mondta a kapitány - de mi lesz, ha eltalál egy golyó? Ekkora felelősséget nem vállalhatok magamra!

-Kapitány Úr! Bízza ezt rám! Egy hajam szála sem fog görbülni.

A királyfi persze maga sem hitte igazán, hogy ezt ép bőrrel megúszhatja. Egész nap kezét tördelve sétált fel és alá, háta mögött fejcsóválva súgtak össze a viharedzett katonák. Szánták is, de leginkább azt súgták egymás fülébe: Megőrült ez gyerek!

Leszállt az éj. Elhallgattak a fegyverek. A szerényen díszített karácsonyfákon felragyogtak a gyertyák. A reménység fényei.

És akkor......

Felcsendült egy hang. Olyan szívbemarkolóan, olyan lélekból szólt, hogy a megkérgesedett szívű férfiak szemét elfutotta a könny. Elhozta nekik ez a dal az otthon melegét, a távoli család szeretetét. Mindkét oldalon hallották. Azt mesélik, a mai napig nem tudja senki, hogyan lehetséges, hogy oly távolra is elhallatszott. Előbújtak a lövészárok védelméből, letették fegyvereiket, s úgy indult el egymás felé a rongyos, meggyötört tömeg, mintha valami földöntúli erő irányította volna lépteiket. Nem volt egy cseppnyi bizalmatlanság, egy cseppnyi félelem sem a lelkekben.

Akkor és ott, megtörtént a csoda. Béke költözött a szívekbe.

Pécs, 2009. december 5.

Farkas Klára (Sveszti)