Vujity Tvrtko: Búcsú a Pokoltól

Közönségtalálkozó
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora

Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.

(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)

Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.

Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:

"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"

Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?

A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.

Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.