Túlságosan sokat beszélünk. Mellé...
A kommunikációt összekeverjük az információcserével.
És már nem halljuk egymást, pedig torkunk szakadtából üvöltünk.
Talán suttognunk kellene egymás fülébe. Csendesen, halkan.
Vagy csak egymás szemébe nézni. Szótlanul.
Közönségtalálkozó
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
Október végén múlt tíz éve, hogy Darren Aronofsky filmje a Requiem for a Dream a mozikba került.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
Kissé talán elmaradva az eseményektől, most került kezembe Ljudmila Ulickaja kisregénye a Vidám temetés. ( Miközben már az irodalmi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa írásait kellene olvasnom. Mentségemre szolgáljon, hogy világéletemben el voltam maradva az olvasnivalóval, ráadásul a legkedvesebb olvasmányaimat újból és újból előveszem, így bizony nehéz haladni a korral. )
Ulickaja életrajza után kutatva, már a születési adatainál ellentmondásra bukkantam. Az orosz internetes portálokon a baskíriai Davlekanovóban született, ahová családját a háború idején evakuálták, Ulickaja magyar hivatalos honlapja szerint pedig a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Az időpont 1943 februárja. Mivel azonban egyéves korától moszkvainak mondhatja magát, esetünkben talán mellőzhető az ezirányú nyomozás.
A Lomonoszov egyetemen genetikusként szerez diplomát, majd a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozik egészen 1970-ig, amikor szamizdat kiadványok másolásáért kollégáival együtt elbocsátják. A börtönt (2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna) megússza. Természettudományos érdeklődése regényeiben is tettenérhető. Viszonylag későn, 1983-ban jelenik meg első elbeszéléskötete, azonban az igazi áttörésre 1996-ig kell várni. A Franciaországban megjelent kisregény a Szonyecska egycsapásra a nemzetközi irodalom élvonalába emeli, amelyért Medici-díjat kap. Azóta számtalan irodalmi díjjal büszkélkedhet.
A hazai olvasóközönség számára a 2009-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként válik széles körben ismertté és népszerűvé. Budapest Nagydíjjal tüntetik ki és író-olvasó találkozókon dedikálja 2007-ben megjelent és nemzetközi elismerést aratott Daniel Stein, a tolmács című regényét.
Vidám temetés című kisregénye 2005-ben lát napvilágot, magyarul Goretity József fordításában olvashatjuk.
A helyszín New York egyik bérházának legfelső emelete, a festőművész Alik műteremlakása. Alik haldoklik. Ismeretlen eredetű izomsorvadással járó kór pusztítja, emészti fel szervezetét, életfunkciói sorban szűnnek meg, belső szervei egymás után mondják fel a végül magatehetetlen test szolgálatát. A könyv mégsem szomorú, nyoma sincs könnyfakasztó jeleneteknek, s bár Alik a főszereplője a műnek, róla mégis a legritkább esetben hallunk közvetlenül. A műterem lakás ugyanis napról napra megtelik oroszországi emigránsokkal, barátokkal, közeli és távoli ismerősökkel, „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." Jönnek mennek, esznek isznak, élik mindennapjaikat mellette, körülötte azok, akik valahol, valamikor, valamilyen szerepet játszottak életében, barátai, üzletfelei, feleségei, szeretői voltak. Olyan természetességgel történik a mindennapi rutin, a mosdatás, az etetés, a gyógykezelés, a masszírozázs, a katétercsere, mint egy nagy családban. Szervezetlenül, s mégis mindenre sortkerítve. Ebben a nagy összevisszaságban mindig akad valaki, aki a felgyűlt számlákat kifizeti, aki, ha elfogyott a pénz, a gyógykezelésre gyűjt, mindig van étel, és persze vodka az asztalon. Eközben az embert próbáló nyári hőség ömlik be az ablakon, a ház előtt letáborozó indiánok zenéjével együtt. A tévé pedig folyamatosan szól, a gorbacsovi fordulat elleni szervezkedést, tüntetéseket közvetíti a CNN, s mindenki másképp kommentálja az eseményeket. Félig oroszként, félig amerikaiként és már csaknem kívülállóként. Az asszimilálódás elindult. A mindent cseppfolyóssá tevő forróság aztán, mintha az Alik körüli életet is lebegővé tenné, olyan, mint egy lassú haláltánc. Alik életét elhagyott szerelmei, megcsalt feleségei életútján keresztül ismerjük meg, akik ott, az ágya mellett kimondatlanul szövetséget kötnek, egy dolognak feláldozván magukat, hogy utolsó napjait elviselhetővé tegyék annak, aki annyi örömöt lopott mindennapjaikba. A regényt olvasván nem derül ki sikeres festő volt-e, és vajon miért tudott annyi női szívet meghódítani. Az biztos azonban, hogy sármőr és életművész, és rajonganak érte nők, férfiak egyaránt halála után is. A temetés napján kislánya Majka, az önmaga által választott nevén T-Shirt, (mindkettő pólót jelent) betesz egy videókazettát a lejátszóba. Alik búcsúszavait hallhatják a halotti tor résztvevői: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába."
Számomra ez a regény a szeretetről szól, de még véletlenül sem annak hollywoodi értelmében. Vidámnak ugyan nem nevezném, bár kétségtelenül vannak megmosolyogtató pillanatai.
Ha majd egyszer meg kell halnom, így szeretnék elmenni. Hogy körülöttem legyenek azok, akik szerettek, akiket szerettem, és akik bármilyen jelentős helyet vívtak ki életemben.
Rájöttem, hogy van ez a blog ugye, és nem muszáj mindig nagy okosságokat írni.
Itt fogok morgolódni is. Mert ehhez legalább jogom van.:)
A mai morgolódás tárgya, hogy a célszerűség és a kényelem, miért nem lehetnek testvérek.
Van a házunk előtt két szemetes konténer. Koszosak, büdösek, mint ahogyan azt már megszoktuk. (Ebbe is miért kell belenyugodnunk? Na mindegy.)
Eddig a járda mellett álltak, egymás mellett szépen, de amióta kátyúznak az utcában, felkerültek a járdára, másképpen nem fértek el, hát egymás mögé, éppen egy embernyire egymástól, hogy mindkettő kényelmesen megközelíthető legyen. Szerintetek mi történt?
Nem is kell megerőltetni magatokat, leírom:
Az első kukából szabályosan kifolyik már a tartalom, de épp az imént láttam egy lakótársunkat, hogy a sajátját még begyömöszölte, pedig a mögötte lévő szinte üres. Egy lépést kellett volna tennie azért a kényelemért, hogy egy mozdulattal elintézze az egész műveletet.
(Most hallom, hogy eme kérdés átmenetileg megoldást nyert, itt vannak a "kukások".)
A másik:
Bevásárlóközpont, egymás melletti sorokban a bevásárlókocsik. Miért van az, hogy mindig az első sorba tolják vissza a szekeret, amikor a mögöttük lévő sorok szinte üresek. Egy idő után, már meg sem lehet őket közelíteni, kerülgetjük egymást, türelmetlenek vagyunk, és bosszankodunk. Csak egy plusz lépés kellene a kényelemért.
Az utolsókat rúgja a nyár, talán lesz még napsütés, de az idő egyre hűvösebb, és közelít a tél, ami nagyon szomorú a meleget és a friss magyar zöldséget kedvelőkre nézvést is.
Gondoltam azokra, akik nem esznek semmilyen állati eredetű ételt, így megalkottam saját, hús, tojás nélküli lecsómat.
Nyári lecsó durum tésztával.
Hozzávalók (a mennyiséget ízlés szerint variálhatjátok):
Hagyma, színes, húsos paprika, csípős paprika, sárgarépa, paradicsom.
Szokás szerint mindent össszeaprítunk, a sárgarépát zöldségpucolóval hosszú forgácsokra. Így egyszerre fő meg a paprikával, és szép is lesz. A sárgarépa édessége nagyon jól ellenpontozza a paradicsom savanykás ízét. A hagyma megdinsztelése után a következő sorrendet tartsuk be. A sárgarépát egy kicsit az olivaolajban dinsztelt hagymán megfuttatjuk, majd rögtön mehet bele a paprika és a paradicsom is. Sózzuk, készrefőzzük.
Durumtésztát főzünk mellé, vagy bele. (Mellé jobban néz ki.)
Figyelem! Várjátok meg, amíg kihül, mert megégeti a szátokat!
Nincs áldás, nincs megváltás,
fényed halvány, mint a holdsugár
Nincs több esély, minden összetört
És te nem tanultál semmiből
Elvesztél már
de újra harcba szállsz
Elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Látszott már kristálytisztán
nyomodban járt a pusztulás
de kiállod majd a tűzpróbát
küzdj, hogy érezd, hogy újra vágysz
És elvesztél bár
de újra harcba szállsz
elvesztél már
de újra harcba szállsz
S ím itt a bűvös óra,
hogy megoszd és légy ura újra
légy ura újra.
Hogy lobogjon a láng a szeretetért
az igazságért a vágyaidért
a lelkedért.
Hisz' elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
de itt vagy, s újra élsz
I read, I watch the news. It's all about violence, about the war. I simply don't understand it. They want to convince everyone, that the heroes, who fought there. It's a Skyscreaming lie! There are not heroes! Only and only and only losers there are! There is anyone who pay with his live. Some people pay with some parts of the body. But everyone, who experienced the horror, lose his soul, he leaves the dreams on the battlefield. And no matter which side. They would win only those who are not there. Who controlled from the backgrounds. The arms dealers, the energy enterprises.
What can I do?
More and more often I feel I would like to sleep and wake up in another world. In a better world.
Olvasom, nézem a híreket. Minden csak az erőszakról, háborúról, szól. Én ezt egyszerűen nem értem. El akarják hitetni mindenkivel, hogy az ott harcolók hősök. Égbe kiáltó hazugság! Nincsenek hősök! Csak és csak és csakis vesztesek vannak! Van, aki az életével fizet. Van, aki néhány testrészével. De mindenki, aki átéli a borzalmat elveszíti a lelkét, otthagyja az álmait a harctéren a golyózáporban. És mindegy melyik oldalon áll. Azok győznek csupán, akik ott sincsenek. A háttérből irányítanak. A fegyverkereskedők, az energiaipari nagyvállalatok. Mit tehetnék én?
Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy el kéne aludnom végleg, és egy másik világban felébredni. Egy jobb világban.
4 kategóriában nominálva az MTV videoawardson. Itt lehet szavazni, be tudsz lépni a facebookos jelszavaddal is:
http://www.mtv.com/ontv/vma/2010/best-rock-video/
A videó 2010. szeptember 12-én Best Rock Videó kategóriában nyert.
Rendező: J.P: Schaefer
Író: Jack Jones
Operatőr: Tom Richmond
Forgatókönyv: J.P. Schaefer
Zene. Anthony Marinelli
Ritka alkalom, hogy az ember lánya úgy írhat egy filmről beszámolót, hogy nem kell azzal törődnie, lelövi a poént. A Chapter 27 című film alaptörténete ugyanis mindenki előtt ismert. Annak a Mark David Chapmannek három napjáról szól, aki 1980. december 8-án 5 pisztolylövéssel megölte John Lennont.
Mielőtt azonban magáról a filmről beszélnék, érdemes a párhuzamokra kitérni. Először is, ha nem olvastad Jarome David Salinger (1919-2010) Zabhegyezőjét (eredeti címe: The Catcher in the Rye) sokkal kevesebbet fogsz érteni a filmből, és kevésbé fogod értékelni, mint azt megérdemelné.
A Zabhegyező 1951-ben jelent meg először, s szinte azonnal kora kultuszregényévé vált, az idő előrehaladtával pedig mit sem veszített népszerűségéből. Megjelenése óta több mint 65 millió példányban kelt el. Számos államban tiltólistán szerepelt egészen a közelmúltig, nem is tudom, minek köszönhetjük, de Magyarország kilógott e sorból, Gyepes Judit zseniális fordításában olvashatjuk 1964 óta. Stílusa, mondanivalója, az úgynevezett beatnemzedék meghatározó írásává tette. Főszereplője Holden Coulfield, 16 éves kamasz, ma úgy mondanánk, hogy nehezen kezelhető, a sokadik tanintézetből rúgják ki szokatlan viselkedése miatt. Mielőtt szülei tudomást szereznének a dologról, van három napja, amit gyakorlatilag magányosan tölt el New Yorkban, keresve értelmes beszélgetőtársat, olyat, aki tényleg őrá figyel, akivel megoszthatná kissé kusza, ám annál mélyebb gondolatait, vívódásait. Holden elutasítja a romlott amerikai társadalom hazug színjátékait. Az ő visszaemlékezését tartalmazza a regény, akkoriban nagyon, ma már talán kevésbé felháborítóan szabadszájú stílusban. Állítólag magát a káromkodást, a köznapi beszéd szintjén, Salinger emelte be először a művébe, s innen eredeztethető létjogosultsága az irodalomban. A könyvet elolvashatod itt teljes terjedelmében:
www.terebess.hu/keletkultinfo/salinger.html
A film címe is utalás a regényre, ugyanis magyarra fordítva 27. fejezetet jelent, a könyv pedig 26 fejezetből áll. A 27. fejezet Mark David Chapman története.
A filmben szereplő helyszínek is mutatnak némi párhuzamot a regény helyszíneivel, a taxi, a szállodák, a Central Park. Chapman a gyilkosság előtti utolsó napokban szinte következetesen másolja Holdent, utalok itt a taxisofőrrel folytatott párbeszédre, vagy a prostituálttal való találkozására.
A filmmel a sajtó szinte nem is foglalkozott, mindössze a Chapmant játszó Jared Leto szerepért vállalt hősies elhízásával volt elfoglalva, a bulvár attól volt hangos, hogy mit evett ennek érdekében, illetve, hogy egészségét mennyire megviselte a túlsúly. Játékáról szinte szót sem ejtettek, sebaj, megteszem én.
A történetet ő maga meséli el, olyan szép tiszta angolsággal, és olyan átéléssel, hogy sokszor nem is kell a filmet néznem, olyan, mintha egy rádiójátékot hallgatnék. De mivel filmről van szó, azért nézzük csak! A rendező, szinte eszköztelenül dolgozik, teljesen a főszereplő színészi képességeire épít, nem véletlenül. Jared Leto végigvisz bennünket az egyre inkább magábaforduló, egyre inkább Holden figurájával azonosuló, végül az őrület határára sodródó, a belső hangoknak engedelmeskedő gyilkos útján. Arcjátéka, testbeszéde hitelessé teszi az alakítást. Szinte extázisban meséli a Dakota ház előtt várakozó lányoknak (Jude, Lindsay Lohan, itt még csak 17 éves hamvas kamaszlány), hogy Hawairól érkezett csak azért, hogy John Lennonnal találkozzék.
Attól tartottam, hogy a film tele lesz majd Beatles, illetve John Lennon dalokkal - nem mintha nem kedvelném - ezzel szemben egy sem hangzik el. Az aláfestő zene egyenletes, kiegyensúlyozott.
Azt nem mondom, hogy a filmművészet csúcsa, de mindenképpen érdeklődésre számot tartó alkotás, mindenesetre annál nagyobb figyelmet érdemelt volna, minthogy egyetlen valamirevaló kritika se jelenjen meg róla. Azon nem csodálkozom, hogy a mozik nem játszák, de egy DVD -t igazán ki lehetne adni. Egyébként, ha valaki ezen írásom nyomán ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megnézze a filmet, online megtekinthető.
„Ez az egész, amit el akartam mondani.” (idézet a regény utolsó mondataiból)
Nők napjára kaptam a férjemtől egy cserepes törperózsát. Csodás, igazi mélyvörös színben pompázott, és még ezernyi bimbót nevelt. Nem győztem csodálni, öntöztem pátyolgattam, de tudtam, hamarosan le fogja virágát, leveleit dobálni, tönkre megy, mint általában a virágboltban beszerzett gyönyörűségek.
Amikor az idő már engedte- sajnos nagyon soká tartott az idei tél- kitettem az erkélyre őkelmét, megmetszettem, és bár reménytelennek láttam a helyzetét, öntöztem szorgalmasan. Időnként megsimogattam inkább szürke, mint zöld, élettelennek tűnő leveleit.
Ma reggelre véget ért a napok óta tartó sivatagi forróság, s végre kialudtam magam. Szúnyog sem háborgatta kivételesen éjszakai nyugalmunkat. Az erkélyen kezdtem a napot, élveztem a friss, hajnali szellőt.
Nem akartam hinni a szememnek:
Az én kis növénykém ma reggelre egy, piciny piros bimbót nyitott.
Vajon mi történik, amikor egy zene, egy film, egy előadó hatása alá kerülsz?
Nem hétköznapi módon, hanem teljesen. Úgy, hogy bekúszik a bőröd alá, gyökeret ver az agyadba, befészkeli magát az elmédbe.
Ezekkel a képekkel, hangokkal alszol el, ezekkel ébredsz. Átjárja minden porcikádat. Időnként próbálsz kitörni, másra koncentrálni, de megint itt van. Alattomosan, csak néhány homályos képpel, néhány taktussal, és akkor ismét megadod magad. Újra látnod, érezned, kell, újra és újra át kell élned.
A szerelemről ír így az ember. Amely hol fájdalmas, hol napsütötte, hol torokszorító, hol önfeledten boldog.
Meg szeretnéd osztani mindenkivel, majd, rájössz, úgysem érti senki, hogyan is értené, elmagyarázni pedig hiábavaló kísérlet. Amikor mégis próbát teszel, üres mondatokként buggyannak elő ajkaidról a legmélyebb érzelmek. Ott függenek, s már tudod, azonnal hamissá válnak, ahogy szavakba öntöd őket. Vajon miért? Miattad van, vagy mert értetlen tekintetekkel találkozol? Így hát bezárod, óva tartod tenyeredben, mindenüvé magaddal hordod, ez csak a tiéd. Nem osztozol senkivel.
És akkor csoda történik. Felbukkan valaki a semmiből, egymásra néztek. Végig sem kell mondanod. Elegek az elejtett félszavak. Szemrebbenés, mosoly, érintés, és az érzés, hogy mégis normális vagy. Vagy legalábbis nem egyedül vagy idióta.
Egy éve várom, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy jó lesz. És végre itt van.
Voltak azért fenntartásaim, s pontosan a témája miatt, amely a "mi lett volna ha?" kérdéskörének filozófikus mélységébe kalauzol. Hagyom magam sodortatni tehát, és már a film elején eldöntöm: ezt most nem kell, nem szabad megfejtenem. Majd megnéznem többször. (Már meg is tettem).
Beszélhetnék Jared Leto-ról, kinek csodálatos kék szemei, elbűvölő mosolya, már évekkel ezelőtt rabul ejtett, de ha csak erről volna szó, virtuális szemlegeltetésem már régen véget is ért volna, mint egy hirtelen fellángoló, s gyorsan kihúnyó szerelem. Mindez külsőség csupán, a színész zseniális játéka viszont újfent lenyűgöző. Ha végignézem a karaktereket, melyeket eddigi nem túlságosan hosszú színészi pályafutása alatt megszemélyesített, bizony látnom kell, nem hétköznapi tehetséggel van dolgom. Alakításainak mindegyike hiteles, átváltozásai meggyőzőek.
A film rendezőjének Jaco Van Dormaelnek - kinek neve, szégyen ide vagy oda, számomra ismeretlen volt, azután kiderült, láttam már egy filmjét, s mi több, tetszett is – sikerült a belga filmgyártás eddigi legköltségesebb alkotását létrehoznia. Attól tartok azonban, hogy mivel nem egy könnyen emészthető filmről van szó, nem fog gyorsan megtérülni a befektetés.
A filmben vannak ismerős jelenetek, mint például a Benjamin Button különös életéből a cipőfűzős rész, vagy a pillangóhatás elmélet kifejtése..( micsoda zseniális képsorok!) vagy a nagyon megragadó a világítótornyos találka, amelynek kapcsán a Halhatatlan szerelemre asszociáltam. Ez az a pont, ahol talán a legalattomosabb csapda volt a filmben, itt lehetett volna nagyon, de nagyon könnyen giccsesbe fordulni. Mégis sikerült úgy megoldani, hogy pont mielőtt elmerültünk volna a ragadós mézes mocsárban, a bödön szélén egyensúlyozva megálltunk. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy itt húzódik a határ a filmművészet és a filmgyártás között.
Érzékenység, kifinomultság. E két szó jut eszembe, a film számomra legmeghatóbb jelenetét nézve, amikor egy lehetséges előző életében a 16 éves Nemo (Toby Regbo, jegyezzük meg a nevét!) a magatehetetlen édesapját a zuhany alatt állva mosdatja. Megjelenik a kiszolgáltatottság, a feltétlen bizalom az apa részéről (Rhys Ifans), és a mélységes, önfeláldozó szeretet a fiú a mozdulataiban. Nem manipulatív könnyzacskók elleni támadás, mégis naponta többször bevillanak ezek a képsorok az elmémbe.
A film szimbolikája igen egyszerű, mégsem szájbarágós, csak közérthető. A többször visszatérő képek, a pályaudvarok, mint életünk csomópontjai, az elágazó, szerteágazó sínek, a gyorsuló vonat, a szakadékok, a zuhanás, az esőcseppek, a vízbuborékok, a fulladás. Miután már harmadszor érintem a csodálatos képi világot, itt az ideje nagy tisztelettel fejet hajtanunk a film operatőre (Cristophe Beaucarne), és vágói (Susan Shipton, Matyas Veress) előtt, akik között nicsak nicsak feltűnik egy magyar név, ismét alapot teremtve egy kis honleányi büszkélkedésre.
Ki kell emelnem még a film zenéjét, ahogyan a különböző korszakok alá bekúszik, rímel, egyértelműsít. A rendező időközben sajnálatos módon elhunyt testvérének, Pierre Van Dormael-nek érdeme.
Jó lenne a mondanivalót nagy okosan kifejtenem, de csak érzéseim vannak. Már, már közhelyszerű, amikor elmondom, hogy választásaink, még ha olykor nem is tűnnek sorsdöntőnek, sőt első látásra ha mégoly lényegtelenek is, egész életünkre, s ezzel kapcsolatosan mások életére is kihatnak. Apró láncszem mivoltunk ellenére képesek vagyunk talán az egész mindenséget is befolyásolni? Jó lenne nem gondolni erre minden döntésünk előtt, és persze nem is lenne túl egészséges.
Jó ez a film úgy ahogy van.
Megtudhatsz többet a filmről innen:
http://port.hu/mr._nobody/pls/fi/films.film_page?i_film_id=110933&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=2
http://www.imdb.com/title/tt0485947/
http://mozisblog.blogspot.com/2010/07/mr-nobody-2009.html
A film rendezőjéről innen:
http://en.wikipedia.org/wiki/Jaco_Van_Dormael
Főszereplőjéről innen:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Jared_Leto
Ma vásároltam a Lidl-ben. (Ez eddig nem érdekes, sem az hogy mit csináltam, sem az, hogy hol, bár ha vásároltam, nyílván volt pénzem, és ez jó.) Ismerősömnek csokis tejet kellett vennem, tehát ágaskodtam, de nem vittem kényelemből szekeret, mert annyira sok pénzem azért nem volt, hogy azt televásároljam:) így egy kézzel szerettem volna lebányászni a polcról, de a fránya beszorult a lájtos csokisok közé. Volt egy őszes, vékony, szép néni, kicsit talán magasabb nálam, mondta segít. Megemelte a dobozt, s láss csodát! Hozzájutottam a hőn áhított kakaóhoz. Persze hálásan megköszöntem.
Azon kívül, hogy azt mondta szívesen, még valamit hozzátett:
Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.
Már alacsonyan járt a nap, amikor egy messzi országban a királyné hosszú vajúdás után egy kisfiúnak adott életet. Oly kétségbeesetten sírt fel a gyermek, mintha nem is akarta volna meglátni ezt a világot. A királyi történetírók szerint piciny volt, és vézna. Nyaka semmi, mintha egybenőtt volna kis fejecskéje a testével. De a hangja! Az bizony messzire szárnyalt, még talán a szomszéd királyságban is meghallották. Az ifjú király végtelen büszkeséggel mutatta fel az összesereglett népnek a csecsemőt a palota erkélyéről. A trónörökös...
Háborúban állt az ország már évtizedek óta. A fiatalokat katonának vitték, vitték mondom, mert egyikük sem jószántából vette vállára a puskát. Maradtak volna bíz otthon, ki ki a párja, családja, szerettei körében. Művelték volna földjeiket, nevelték volna gyermekeiket, járták volna a táncot inkább kedvesükkel a bálban, vagy cicáztak volna a szénakazalban. De embert ölni egyikük sem akart. Meghalni, megsebesülni végképp nem. Hát erre szülte az anyjuk őket? A gyermeküket arra szülte feleségük, hogy apa nélkül nyomorban éljenek? Már egy újabb generáció is felnőtt azóta, hogy kitört a háború. Olyanokat vittek már a hadba, akiknek apjuk is, testvérük is ennek a véres harcnak esett áldozatául. Az asszonyok mostmár nem azért imádkoztak csak, hogy egészséges gyermeknek adjanak életet, hanem hogy leány legyen. A fiúkat biztosan elveszítik. Hiába voltak ünnepek, hiába sütött ki a nap, nem költözött béke a szívekbe és a nép arcát sem derítette fel az örömnek piciny szikrája sem.
Miközben karjában tartotta kisfiát, rátörtek az emlékek. Mindössze tízéves volt, amikor egyszercsak azt vette észre, hogy édesapja arcáról eltűnik a mosoly, homlokán megszaporodnak a ráncok, haja őszbefordul. Végül megszűntek a vidám délutáni játszadozások, a sakkpartik (pedig ezt szerette a legjobban), kártyacsaták, várépítés.. Néhány év múlva ágynak esett, és úgy tűnt lemondott az életről. Egyre sorvadt, és végül egy reggelen nem ébredt fel. Akkoriban épphogy betöltötte 17. életévét. Bizony nagy volt még a korona a fejére, súlyos az ország terhe egy ennyi idős fiúnak. Mivel azonban jó tanárai voltak mindig, határozott tervekkel vágott neki az ország irányításának. Tudta, békét kell teremtenie mindenáron. De hiába folytak a tárgyalások hosszú hosszú éveken át, hol egyik, hol másik határszélen sértették meg a törékeny békét. Dúltak, raboltak itt is ott is, egyik fél sem volt jobb a másiknál. Pedig mindenki vágyta már a harcok befejeztét. Időközben szerelembe esett egy köznemes lányával, s elvette feleségül. S most itt ez a gyermek. Egy új reménység. Boldogság a sok vér és könny közepette. Békében kellene felnőnie...
Teltek múltak az évek. Nyárra ősz jött, őszre tél, de sem az évszakok váltakozása, sem az évek múlása nem hozott változást. A kis királyfi eközben szépen cseperedett. Bizony merőben más élete volt néki mint a korabéli gyermekeknek! Nem játszott vele senkisem. Naphosszat ült a sarokban, figyelte a felnőttek beszédét, vagy apja hatalmas íróasztalánál rajzolgatott, festegetett. Leginkább gyönyörű nagy hajókat. Elképzelte, ahogy a hófehér vitorlákat duzzasztja a szelíd szél, ahogy a puha felhők kergetik egymást az égen, ahogy a nap sugarai megcsillannak a hullámzó tenger habjain. Sokszor úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta a vacsorára hívó csengettyű hangját sem. Úgy kellett erővel elvonszolni az asztaltól. Volt mégegy kedvenc szórakozása. Imádta dajkája meséit hallgatni, valósággal elbűvölték ezek a történetek, képzeletében csodás színekben jelentek a távoli tájak, a hegyek völgyek, folyók, patakok, erdei állatok. De mindennél jobban szerette, ha édesanyja énekelt neki. Édesbús dalain keresztül a szívébe látott, és átélte azt a mély szomorúságot, mely minden anya lelkébe beleivódott. Ha a kertben sétált kedvenc öreg tölgyfája tövében gyakran idézte vissza e dallamokat, és egyre bátrabban kelt szárnyra a dal, pontosan nem is tudta honnan, csak azt, hogy valahonnan nagyon mélyről. Karjait kitárva énekelt a napnak, a holdnak, csillagoknak, és érezte, hangja hallatán melegebben süt a nap, látta, hogy fehérebben fénylik a hold, fényesebben ragyognak a csillagok.
Egyszer, amint így dalolt megjelent egy égi tünemény. Áttetsző lágysága megigézte az ifjút, le sem tudta róla venni a szemét, s úgy szakadt benn a hang, mintha megbénultak volna hangszálai. Így szólt a szellem: -Hallottalak énekelni.Elért hozzám a hangod. Nagy feladatot ruházok rád. Súlyos teherként kell majd cipelned, amíg csak célba nem érsz. Te fogod elhozni az emberek szívébe a békét. Ne késlekedj, kelj útra mielőbb. Ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essék. Ha nem is látsz, ott leszek veled. A jószerencse kísérjen utadon!
Azzal eltűnt. Káprázatnak túl valódi volt, valóságnak túlságosan álomszerű. De a királyfi lelkébe beleivódott a hang, tudta, indulnia kell. Sejtelme sem volt hogyan teljesíti küldetését, rábízta hát magát megérzéseire. Nem búcsúzott el senkitől, titokban kelt útra egy hajnalon. Hol gyalog, hol szekéren, de egyre közelebb ért a harcok színhelyéhez. Útközben csak nyomorúságot, járványt, könnyeket látott. De estére mindig került párna a feje alá, s egy egy falat a gyomrába. Egyre többször látott sebesülteket szállító szekereket, és halottakat temető katonákat. Eljött a tél, a tájat puha takaróként fedte be a fehér hó. Közeledett már Szent Karácsony napja, mire a határszélre ért. Egyszeriben a harcok közepében találta magát. Nyomban a kapitányhoz kísérték.
-Kapitány Úr! Én a béke követe vagyok. Jóhírt hozok. Vége lesz a háborúnak.
Persze, hogy bolondnak nézte mindenki. Durván kinevették, sértő élcelődések céltáblájává vált egyszeriben, de nem adta fel.
-Engedje meg kapitány Úr, hogy ma éjjel én daloljam a karácsonyi éneket! De nem akárhol szeretném ám! A harcmező kellős közepén!
-Legyen úgy fiam! - mondta a kapitány - de mi lesz, ha eltalál egy golyó? Ekkora felelősséget nem vállalhatok magamra!
-Kapitány Úr! Bízza ezt rám! Egy hajam szála sem fog görbülni.
A királyfi persze maga sem hitte igazán, hogy ezt ép bőrrel megúszhatja. Egész nap kezét tördelve sétált fel és alá, háta mögött fejcsóválva súgtak össze a viharedzett katonák. Szánták is, de leginkább azt súgták egymás fülébe: Megőrült ez gyerek!
Leszállt az éj. Elhallgattak a fegyverek. A szerényen díszített karácsonyfákon felragyogtak a gyertyák. A reménység fényei.
És akkor......
Felcsendült egy hang. Olyan szívbemarkolóan, olyan lélekból szólt, hogy a megkérgesedett szívű férfiak szemét elfutotta a könny. Elhozta nekik ez a dal az otthon melegét, a távoli család szeretetét. Mindkét oldalon hallották. Azt mesélik, a mai napig nem tudja senki, hogyan lehetséges, hogy oly távolra is elhallatszott. Előbújtak a lövészárok védelméből, letették fegyvereiket, s úgy indult el egymás felé a rongyos, meggyötört tömeg, mintha valami földöntúli erő irányította volna lépteiket. Nem volt egy cseppnyi bizalmatlanság, egy cseppnyi félelem sem a lelkekben.
Akkor és ott, megtörtént a csoda. Béke költözött a szívekbe.
Amit biztosan nem tudok tolerálni, az az intolerancia.
Szeretek reggel felkelni, mert minden nap egy új lehetőség arra, hogy valami jót tegyek. Ezt nap, mint nap el is határozom.
Nem mindig sikerül...
