Ma már tudom, ha el nem is fogadom, hogy asztaltársaságban szigorúan csak csevegünk, a világmegváltó beszélgetések a múlt nosztalgikus homályába vesztek. Pedig én még emlékszem azokra a cigarettától és olcsó sör szagától bűzlő estékre, amelyeken hittük, hogy a világ megváltoztatható. Az évek során azonban ez a megváltoztatható rész egyre kisebbre zsugorodott össze. A teremtés vágya, az alkotás iránti igény kimerül a napi táplálék előteremtésében, a főzésben és a javak felhalmozásában.
Alkalmazkodunk, mert ezt kívánja tőlünk a fogyasztói társadalom. Ömlik ránk az információ mindenhonnan, s mind azt sugallja: Vásárolj! Szerezd meg! Enélkül boldogtalan leszel! Ezzel pedig sokkal boldogabb, mint ez nélkül.
A bevásárlóközpontok vadászösztönünk újfajta kiélési lehetőségét teremtették meg, bár, ha elgondolom, hogy az ősközösségi társadalmakban a férfiak vadásztak, a nők pedig gyűjtögettek, akkor ez az atavisztikus vonásra utalás sántít. Ugyanis tudvalévő, s melyik nőtársam ne tapasztalta volna, hogy a férfiakat nemhogy nem vonzzák korunk eme vadászterületei, de szabályosan taszítják, sőt, őrületbe kergetik őket. Vagy talán ez nem is vadászterület, csak a gyűjtögetés legújabbkori színtere? Hmm... Megfontolandó.
Maradjunk ezen a gondolati szálon, s elmélkedjünk tovább.
Egy vadászterület kilőve, a mindennapi táplálék megszerzése tehát továbbra is a nő feladata általában, mégha némi asszisztenciát el is várunk a párunktól. Ez pedig kimerül a szállítás kivitelezésében, de legtöbben már ebben is önállóak vagyunk.
Beszélhetnénk arról is, hogy az anyagi fedezetet a férfiak teremtik elő mindehhez, de tudjuk, ez így ebben a formában nem igaz, sőt, sok esetben a nő családfenntartóvá lépett elő, gondoljunk csak a munkanélküliség globális problémájára.
Nagy harcunk a női egyenjogúságért túl jól sikerült. Kijelenthetjük, a hétköznapjainkban sikerült átvenni az irányító szerepet, például intézzük a család pénzügyeit, megszervezzük a nyaralását stb. A párjaink pedig ezt mind szépen, kényelmesen átengedték. Elhitették velünk, hogy jobban csináljuk. Vagy mi hitettük el velük? Mindegy is. A végeredmény ugyanaz.
A hagyományos férfi és női szerepek összekeveredtek. És ne legyünk annyira szemérmesek: szexuális téren is. Kényelmes lenne azt mondani, hogy nőtársaim vissza főzőkanálhoz, és álljunk neki de sürgős iramban szülni, mert úgymond "fogyik a magyar", azt minden gondolkodó ember tudja, hogy ez már nem járható út. Mindent összevetve: én sem szeretném kezdeményezőkészségemet, kreativitásomat elveszíteni. De mivel adhatjuk vissza mi nők a férfiak önbecsülését?
Mert legyünk őszinték: mindannyian egy délceg, erős, okos férfira vágyunk, akinek a vállán esténként megpihenhetünk.