Filmekről

Chapter 27

Rendező: J.P: Schaefer
Író: Jack Jones
Operatőr: Tom Richmond
Forgatókönyv: J.P. Schaefer
Zene. Anthony Marinelli


Ritka alkalom, hogy az ember lánya úgy írhat egy filmről beszámolót, hogy nem kell azzal törődnie, lelövi a poént. A Chapter 27 című film alaptörténete ugyanis mindenki előtt ismert. Annak a Mark David Chapmannek három napjáról szól, aki 1980. december 8-án 5 pisztolylövéssel megölte John Lennont.
Mielőtt azonban magáról a filmről beszélnék, érdemes a párhuzamokra kitérni. Először is, ha nem olvastad Jarome David Salinger (1919-2010) Zabhegyezőjét (eredeti címe: The Catcher in the Rye) sokkal kevesebbet fogsz érteni a filmből, és kevésbé fogod értékelni, mint azt megérdemelné.
A Zabhegyező 1951-ben jelent meg először, s szinte azonnal kora kultuszregényévé vált, az idő előrehaladtával pedig mit sem veszített népszerűségéből. Megjelenése óta több mint 65 millió példányban kelt el. Számos államban tiltólistán szerepelt egészen a közelmúltig, nem is tudom, minek köszönhetjük, de Magyarország kilógott e sorból, Gyepes Judit zseniális fordításában olvashatjuk. Stílusa, mondanivalója, az úgynevezett beatnemzedék meghatározó írásává tette. Főszereplője Holden Coulfield, 16 éves kamasz, ma úgy mondanánk, hogy nehezen kezelhető, a sokadik tanintézetből rúgják ki szokatlan viselkedése miatt. Mielőtt szülei tudomást szereznének a dologról, van három napja, amit gyakorlatilag magányosan tölt el New Yorkban, keresve értelmes beszélgetőtársat, olyat, aki tényleg őrá figyel, akivel megoszthatná kissé kusza, ám annál mélyebb gondolatait, vívódásait. Holden elutasítja a romlott amerikai társadalom hazug színjátékait. Az ő visszaemlékezését tartalmazza a regény, akkoriban nagy, ma már talán kevésbé felháborítóan szabadszájú stílusban. Állítólag magát a káromkodást, a köznapi beszéd szintjén, Salinger emelte be először a művébe, s innen eredeztethető létjogosultsága az irodalomban. A könyvet elolvashatod itt teljes terjedelmében:
www.terebess.hu/keletkultinfo/salinger.html

A film címe is utalás a regényre, ugyanis magyarra fordítva 27. fejezetet jelent, a könyv pedig 26 fejezetből áll. A 27. fejezet Mark David Chapman története.

A filmben szereplő helyszínek is mutatnak némi párhuzamot a regény helyszíneivel, a taxi, a szállodák, a Central Park. Chapman a gyilkosság előtti utolsó napokban szinte következetesen másolja Holdent, utalok itt a taxisofőrrel folytatott párbeszédre, vagy a prostituálttal való találkozására.

A filmmel a sajtó szinte nem is foglalkozott, mindössze a Chapmant játszó Jared Leto szerepért vállalt hősíes elhízásával volt elfoglalva, a bulvár attól volt hangos, hogy mit evett ennek érdekében, illetve, hogy egészségét mennyire megviselte a túlsúly. Játékáról szinte szót sem ejtettek, sebaj, megteszem én.
A történetet ő maga meséli el, olyan szép tiszta angolsággal, és olyan átéléssel, hogy sokszor nem is kell a filmet néznem, olyan, mintha egy rádiójátékot hallgatnék. De mivel filmről van szó, azért nézzük csak! A rendező, szinte eszköztelenül dolgozik, teljesen a főszereplő színészi képességeire épít, nem véletlenül. Jared Leto végigvisz bennünket az egyre inkább magábaforduló, egyre inkább Holden figurájával azonosuló, végül az őrület határára sodródó, a belső hangoknak engedelmeskedő gyilkos útján. Arcjátéka, testbeszéde hitelessé teszi az alakítást. Szinte extázisban meséli a Dakota ház előtt várakozó lányoknak (Jude, Lindsay Lohan, itt még csak 17 éves hamvas kamaszlány), hogy Hawairól érkezett csak azért, hogy John Lennonnal találkozzék. A másik emlékezetes jelenet számomra, amikor a gyilkosság napjának reggelén a tükörben először az öltözékét vizsgálja, majd ellenőrzi, hogy a pisztoly nehogy kidudorodjon a kabátzsebéből. Odafigyeltek arra az apróságra is, hogy Chapman keze ápolatlan, körmei rágottak, piszkosak legyenek.

Attól tartottam, hogy a film tele lesz majd Beatles, illetve John Lennon dalokkal, ezzel szemben egyetlen egy sem hangzik el. Az aláfestő zene egyenletes, kiegyensúlyozott.

Azt nem mondom, hogy a filmművészet csúcsa, de mindenképpen érdeklődésre számot tartó alkotás, mindenesetre annál nagyobb figyelmet érdemelt volna, hogy egyetlen valamirevaló kritika se jelenjen meg róla.

„Ez az egész, amit el akartam mondani.” (idézet a regény utolsó mondatiból)

Pécs, 2010. július 28.

Sveszti



Mr. Nobody

Egy éve várom, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy jó lesz. És végre itt van.
Voltak azért fenntartásaim, s pontosan a témája miatt, amely a "mi lett volna ha?" kérdéskörének filozófikus mélységébe kalauzol. Hagyom magam sodortatni tehát, és már a film elején eldöntöm: ezt most nem kell, nem szabad megfejtenem. Majd megnéznem többször. (Már meg is tettem).
Beszélhetnék Jared Leto-ról, kinek csodálatos kék szemei, elbűvölő mosolya, már évekkel ezelőtt rabul ejtett, de ha csak erről volna szó, virtuális szemlegeltetésem már régen véget is ért volna, mint egy hirtelen fellángoló, s gyorsan kihúnyó szerelem. Mindez külsőség csupán, a színész zseniális játéka viszont újfent lenyűgöző. Ha végignézem a karaktereket, melyeket eddigi nem túlságosan hosszú színészi pályafutása alatt megszemélyesített, bizony látnom kell, nem hétköznapi tehetséggel van dolgom. Alakításainak mindegyike hiteles, átváltozásai meggyőzőek.
A film rendezőjének Jaco Van Dormaelnek - kinek neve, szégyen ide vagy oda, számomra ismeretlen volt, azután kiderült, láttam már egy filmjét, s mi több, tetszett is – sikerült a belga filmgyártás eddigi legköltségesebb alkotását létrehoznia. Attól tartok azonban, hogy mivel nem egy könnyen emészthető filmről van szó, nem fog gyorsan megtérülni a befektetés.
A filmben vannak ismerős jelenetek, mint például a Benjamin Button különös életéből a cipőfűzős rész, vagy a pillangóhatás elmélet kifejtése..( micsoda zseniális képsorok!) vagy a nagyon megragadó a világítótornyos találka, amelynek kapcsán a Halhatatlan szerelemre asszociáltam. Ez az a pont, ahol talán a legalattomosabb csapda volt a filmben, itt lehetett volna nagyon, de nagyon könnyen giccsesbe fordulni. Mégis sikerült úgy megoldani, hogy pont mielőtt elmerültünk volna a ragadós mézes mocsárban, a bödön szélén egyensúlyozva megálltunk. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy itt húzódik a határ a filmművészet és a filmgyártás között.
Érzékenység, kifinomultság. E két szó jut eszembe, a film számomra legmeghatóbb jelenetét nézve, amikor egy lehetséges előző életében a 16 éves Nemo (Toby Regbo, jegyezzük meg a nevét!) a magatehetetlen édesapját a zuhany alatt állva mosdatja. Megjelenik a kiszolgáltatottság, a feltétlen bizalom az apa részéről (Rhys Ifans), és a mélységes, önfeláldozó szeretet a fiú a mozdulataiban. Nem manipulatív könnyzacskók elleni támadás, mégis naponta többször bevillanak ezek a képsorok az elmémbe.
A film szimbolikája igen egyszerű, mégsem szájbarágós, csak közérthető. A többször visszatérő képek, a pályaudvarok, mint életünk csomópontjai, az elágazó, szerteágazó sínek, a gyorsuló vonat, a szakadékok, a zuhanás, az esőcseppek, a vízbuborékok, a fulladás. Miután már harmadszor érintem a csodálatos képi világot, itt az ideje nagy tisztelettel fejet hajtanunk a film operatőre (Cristophe Beaucarne), és vágói (Susan Shipton, Matyas Veress) előtt, akik között nicsak nicsak feltűnik egy magyar név, ismét alapot teremtve egy kis honleányi büszkélkedésre.
Ki kell emelnem még a film zenéjét, ahogyan a különböző korszakok alá bekúszik, rímel, egyértelműsít. A rendező időközben sajnálatos módon elhunyt testvérének, Pierre Van Dormael-nek érdeme.
Jó lenne a mondanivalót nagy okosan kifejtenem, de csak érzéseim vannak. Már, már közhelyszerű, amikor elmondom, hogy választásaink, még ha olykor nem is tűnnek sorsdöntőnek, sőt első látásra ha mégoly lényegtelenek is, egész életünkre, s ezzel kapcsolatosan mások életére is kihatnak. Apró láncszem mivoltunk ellenére képesek vagyunk talán az egész mindenséget is befolyásolni? Jó lenne nem gondolni erre minden döntésünk előtt, és persze nem is lenne túl egészséges.
Jó ez a film úgy ahogy van.

Pécs, 2010. július 11.

Sveszti