Rekviem egy álomért

Október végén múlt tíz éve, hogy Darren Aronofsky filmje a Requiem for a Dream a mozikba került.



A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.

Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.

Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.

Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.

A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!

Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.

Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.

A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna



Az operatőr: Matthew Libatique.

Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.