Az igazi művész ezerszer erősebben éli meg, s úgy önti szavakba a mi fájdalmainkat is. Eközben az ő lelke emésztődik el. Helyettünk járja el haláltáncát. Helyettünk sikolt.
Amy haldoklott évek óta. Poklot járó lelke végre megpihent.
Az ő magányos halála ihlette az alábbi sorokat:
Lábaim helyén kitépett gyökereket vonszolok magam után. Kiszáradt sivatag az egész életem. Sóssá áztatják a földet könnyeim, s rajta semmi sem terem. Volt boldogságaim morzsái után kutatok vaksin. Szétosztanám magam, de nem kellek senkinek. Nem hiányzom immár önmagamnak sem.
Nincs visszaút.
Előttem bezárt kapu.
Nyitnám, de kulcs sehol. Körmöm a keményfába váj, míg vért serken a körömágy. Végül leülök csüggedten sírva, titkon várva, valaki rám talál. Valaki, akire végre ráemelhetem könnyes tekintetem, talán lesz merszem felnézni, s talán neki is lesz bátorsága kérdezni könnyeim okát. S talán türelemmel kivárja zavaros válaszom, s meghallja végre szívet szaggató sikolyom. De többnyire hiába várok. Csak ülök öntudatlan önmagamba zárva. Ujjaim jeleket rajzolnak a porba, mind sírva sárrá dalolt üzenet, s a szél emlékké repíti majd a kiszáradt porszemeket. A csend dübörgése megsüketít. Mindenütt ragyoghat a nap, csak hol én kuporgok, ott sötétlik árnyék. A belső kiáltás némára zárja ajkaim. Szám mozog, és suttog valahol belül egy imát a lélek, de ajkam nem formál szavakat, hangszálaimat nem rezgeti meg a visszafojtott levegő. Szívemre száradnak a könnyek, arcomat merevvé torzítja a bánat, szememből már rég kihunyt a fény.
De nézd csak lelkemben még mindig gyertyát tart egy kis manó, saját apró testével óvja a pislákoló lángot, hogy el ne oltsa mélyről jött óvatlan sóhajtásom. Adná kezembe, de nem éri el bénára dermedt karom.Kérlek, segíts, talán vérző lelkem legutolsó szikráját ő tartja kezében. Ne hagyd magára. Ne hagyd egyedül, kérlek. Félek.
Korona
4 éve
