Gondolataim

Gondolatok a csalódásról általában

Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
(Előre bocsátom, a házastársi hűtlenséget egy legközelebbi írásom témájául tervezem választani, így mint a csalódás tárgya, csak érintőlegesen szerepel.) Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. És nekem mondja, akiben még talán nem, mert éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. Azután, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni. Já. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Na, mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen, nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Látom is lelki szemeimmel a mélységes felháborodást az arcokon. Mielőtt azonban a szidalmak áradatát zúdítanátok rám, tisztázzuk: nem vagyok lelketlen. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szitu, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, netán az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Hupsz! Akkor ez mégsem a járható út?
Kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána pedig van egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én , hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.

Pécs, 2009. december 14.

Farkas Klára (Sveszti)

A nemi szerepek változásáról korunkban

Ma már tudom, ha el nem is fogadom, hogy asztaltársaságban szigorúan csak csevegünk, a világmegváltó beszélgetések a múlt nosztalgikus homályába vesztek. Pedig én még emlékszem azokra a cigarettától és olcsó sör szagától bűzlő estékre, amelyeken hittük, hogy a világ megváltoztatható. Az évek során azonban ez a megváltoztatható rész egyre kisebbre zsugorodott össze. A teremtés vágya, az alkotás iránti igény kimerül a napi táplálék előteremtésében, a főzésben és a javak felhalmozásában.
Alkalmazkodunk, mert ezt kívánja tőlünk a fogyasztói társadalom. Ömlik ránk az információ mindenhonnan, s mind azt sugallja: Vásárolj! Szerezd meg! Enélkül boldogtalan leszel! Ezzel pedig sokkal boldogabb, mint ez nélkül.
A bevásárlóközpontok vadászösztönünk újfajta kiélési lehetőségét teremtették meg, bár, ha elgondolom, hogy az ősközösségi társadalmakban a férfiak vadásztak, a nők pedig gyűjtögettek, akkor ez az atavisztikus vonásra utalás sántít. Ugyanis tudvalévő, s melyik nőtársam ne tapasztalta volna, hogy a férfiakat nemhogy nem vonzzák korunk eme vadászterületei, de szabályosan taszítják, sőt, őrületbe kergetik őket. Vagy talán ez nem is vadászterület, csak a gyűjtögetés legújabbkori színtere? Hmm... Megfontolandó.
Maradjunk ezen a gondolati szálon, s elmélkedjünk tovább.
Egy vadászterület kilőve, a mindennapi táplálék megszerzése tehát továbbra is a nő feladata általában, mégha némi asszisztenciát el is várunk a párunktól. Ez pedig kimerül a szállítás kivitelezésében, de legtöbben már ebben is önállóak vagyunk.
Beszélhetnénk arról is, hogy az anyagi fedezetet a férfiak teremtik elő mindehhez, de tudjuk, ez így ebben a formában nem igaz, sőt, sok esetben a nő családfenntartóvá lépett elő, gondoljunk csak a munkanélküliség globális problémájára.
Nagy harcunk a női egyenjogúságért túl jól sikerült. Kijelenthetjük, a hétköznapjainkban sikerült átvenni az irányító szerepet, például intézzük a család pénzügyeit, megszervezzük a nyaralását stb. A párjaink pedig ezt mind szépen, kényelmesen átengedték. Elhitették velünk, hogy jobban csináljuk. Vagy mi hitettük el velük? Mindegy is. A végeredmény ugyanaz.
A hagyományos férfi és női szerepek összekeveredtek. És ne legyünk annyira szemérmesek: szexuális téren is. Kényelmes lenne azt mondani, hogy nőtársaim vissza főzőkanálhoz, és álljunk neki de sürgős iramban szülni, mert úgymond "fogyik a magyar", azt minden gondolkodó ember tudja, hogy ez már nem járható út. Mindent összevetve: én sem szeretném kezdeményezőkészségemet, kreativitásomat elveszíteni. De mivel adhatjuk vissza mi nők a férfiak önbecsülését?
Mert legyünk őszinték: mindannyian egy délceg, erős, okos férfira vágyunk, akinek a vállán esténként megpihenhetünk.
Bejegyezte: Sveszti