Régesrégi verseim

30 éve írtam őket

Magány

Otthonaid már lakatlan szigetek,
rétegesen rohad rajtuk a penész.
Láncok már nem kötnek sehova,
mindet magad verted szét.
Emeltél magas kőfalat,
hogy ne lásson be senkisem,
s most keresel egy kiutat,
de valami benned sírni kezd.
És süket leszel, vak, és béna,
a félelemtől egyre kisebb,
hogy minden körülötted néma,
csak egy hang lesz még erősebb.
Dobol döng és dübörög,
majd vibrál, zihál és vége.

De ittmaradt valami érthetetlen:
hogy nem szabadulhatsz sohasem.
Hát ülj le szépen a végtelenben.

-------------------------------------

Kőkéménymől
fáradt füst száll,
lomhán, lustán
ránktelepszik.
Fönnt valahol
lassú szél kél,
szürke kígyót,
vörös kígyót
szétzilálja.

-------------------------------

Egyszer mind emlékké válunk
Félelmetesekké,
mert álmatlan éjszakákon át
gyötrünk valakit akaratlan,
s mert ő viszontgyötörni
akarva is képtelen lesz.
Lágyak és bársonygyöngédek leszünk,
s valakit tündér-álomba ringatunk.
Egyszer mindenkinek csak
emlék leszünk majd.

-------------------------------

Szembenéztél önmagaddal.
Lehettél volna védő is talán,
de vádjaid koppantak haraggal,
keményen, mint a kalapács.

S arcodra száradtak könnyeid,
kis barázdákban, mocskosan,
maradt egy torz, megvető mosoly,
és magadra hagytad önmagad.

--------------------------------

Választottam...
s ím röhögött rajtam a lét.
Erős marokkal megragadott,
azóta kísér, mint egy árnyék,
de lerázom majd láncait,
ne követhessen soha már.

--------------------------------

Saját mocskodba ragadtál.
Ne mozdulj!
Még széthordanád!


-----------------------------------

Kötnélek magamhoz
sok vékony szállal.
Hajszálnyiakkal,
hogy könnyen elszakíthasd,
és ezernyivel,
hogy maradjon mindig egy.

----------------------------------

Tejfehér ködben eltévednék,
hogy ne találjam meg soha többé
tévelygő magam.