Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.
Pécs, 2009. december 14.
Farkas Klára (Sveszti)
Korona
4 éve
