2010. április 13., kedd

Gondolatok a csalódásról általában

Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.

Pécs, 2009. december 14.

Farkas Klára (Sveszti)

Hol születnek a szavak?

Agyad legmélyebb zugában
Rejteznek nyugtalan.
Várják, előre kerülnek,
Létük bizonytalan.

Kimondva, kimondatlanul
Ott csücsülnek körben.
Vagy egymás hegyén hátán
Erre arra dőlve.

Szava van a csendnek,
Szava van a jónak,
A néma tekintetnek,
A lelkedig hatónak.

És vannak szavak, melyek
Lehúzódnak csendben,
Tudj Isten mi pályán
Mélyen a szívedbe.

Ha onnan mondhatod ki,
Ha onnan kerül fényre
Rátalál az biztos
Elrendelt helyére.

Pécs, 2010. február 7.

Farkas Klára (Sveszti)

Mese a Királyfiról, aki elhozta a békét

Már alacsonyan járt a nap, amikor egy messzi országban a királyné hosszú vajúdás után egy kisfiúnak adott életet. Oly kétségbeesetten sírt fel a gyermek, mintha nem is akarta volna meglátni ezt a világot. A királyi történetírók szerint piciny volt, és vézna. Nyaka semmi, mintha egybenőtt volna kis fejecskéje a testével. De a hangja! Az bizony messzire szárnyalt, még talán a szomszéd királyságban is meghallották. Az ifjú király végtelen büszkeséggel mutatta fel az összesereglett népnek a csecsemőt a palota erkélyéről. A trónörökös...

Háborúban állt az ország már évtizedek óta. A fiatalokat katonának vitték, vitték mondom, mert egyikük sem jószántából vette vállára a puskát. Maradtak volna bíz otthon, ki ki a párja, családja, szerettei körében. Művelték volna földjeiket, nevelték volna gyermekeiket, járták volna a táncot inkább kedvesükkel a bálban, vagy cicáztak volna a szénakazalban. De embert ölni egyikük sem akart. Meghalni, megsebesülni végképp nem. Hát erre szülte az anyjuk őket? A gyermeküket arra szülte feleségük, hogy apa nélkül nyomorban éljenek? Már egy újabb generáció is felnőtt azóta, hogy kitört a háború. Olyanokat vittek már a hadba, akiknek apjuk is, testvérük is ennek a véres harcnak esett áldozatául. Az asszonyok mostmár nem azért imádkoztak csak, hogy egészséges gyermeknek adjanak életet, hanem hogy leány legyen. A fiúkat biztosan elveszítik. Hiába voltak ünnepek, hiába sütött ki a nap, nem költözött béke a szívekbe és a nép arcát sem derítette fel az örömnek piciny szikrája sem.

Miközben karjában tartotta kisfiát, rátörtek az emlékek. Mindössze tízéves volt, amikor egyszercsak azt vette észre, hogy édesapja arcáról eltűnik a mosoly, homlokán megszaporodnak a ráncok, haja őszbefordul. Végül megszűntek a vidám délutáni játszadozások, a sakkpartik (pedig ezt szerette a legjobban), kártyacsaták, várépítés.. Néhány év múlva ágynak esett, és úgy tűnt lemondott az életről. Egyre sorvadt, és végül egy reggelen nem ébredt fel. Akkoriban épphogy betöltötte 17. életévét. Bizony nagy volt még a korona a fejére, súlyos az ország terhe egy ennyi idős fiúnak. Mivel azonban jó tanárai voltak mindig, határozott tervekkel vágott neki az ország irányításának. Tudta, békét kell teremtenie mindenáron. De hiába folytak a tárgyalások hosszú hosszú éveken át, hol egyik, hol másik határszélen sértették meg a törékeny békét. Dúltak, raboltak itt is ott is, egyik fél sem volt jobb a másiknál. Pedig mindenki vágyta már a harcok befejeztét. Időközben szerelembe esett egy köznemes lányával, s elvette feleségül. S most itt ez a gyermek. Egy új reménység. Boldogság a sok vér és könny közepette. Békében kellene felnőnie...

Teltek múltak az évek. Nyárra ősz jött, őszre tél, de sem az évszakok váltakozása, sem az évek múlása nem hozott változást. A kis királyfi eközben szépen cseperedett. Bizony merőben más élete volt néki mint a korabéli gyermekeknek! Nem játszott vele senkisem. Naphosszat ült a sarokban, figyelte a felnőttek beszédét, vagy apja hatalmas íróasztalánál rajzolgatott, festegetett. Leginkább gyönyörű nagy hajókat. Elképzelte, ahogy a hófehér vitorlákat duzzasztja a szelíd szél, ahogy a puha felhők kergetik egymást az égen, ahogy a nap sugarai megcsillannak a hullámzó tenger habjain. Sokszor úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta a vacsorára hívó csengettyű hangját sem. Úgy kellett erővel elvonszolni az asztaltól. Volt mégegy kedvenc szórakozása. Imádta dajkája meséit hallgatni, valósággal elbűvölték ezek a történetek, képzeletében csodás színekben jelentek a távoli tájak, a hegyek völgyek, folyók, patakok, erdei állatok. De mindennél jobban szerette, ha édesanyja énekelt neki. Édesbús dalain keresztül a szívébe látott, és átélte azt a mély szomorúságot, mely minden anya lelkébe beleivódott. Ha a kertben sétált kedvenc öreg tölgyfája tövében gyakran idézte vissza e dallamokat, és egyre bátrabban kelt szárnyra a dal, pontosan nem is tudta honnan, csak azt, hogy valahonnan nagyon mélyről. Karjait kitárva énekelt a napnak, a holdnak, csillagoknak, és érezte, hangja hallatán melegebben süt a nap, látta, hogy fehérebben fénylik a hold, fényesebben ragyognak a csillagok.

Egyszer, amint így dalolt megjelent egy égi tünemény. Áttetsző lágysága megigézte az ifjút, le sem tudta róla venni a szemét, s úgy szakadt benn a hang, mintha megbénultak volna hangszálai.
Így szólt a szellem:
-Hallottalak énekelni.Elért hozzám a hangod. Nagy feladatot ruházok rád. Súlyos teherként kell majd cipelned, amíg csak célba nem érsz. Te fogod elhozni az emberek szívébe a békét. Ne késlekedj, kelj útra mielőbb. Ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essék. Ha nem is látsz, ott leszek veled. A jószerencse kísérjen utadon!

Azzal eltűnt. Káprázatnak túl valódi volt, valóságnak túlságosan álomszerű. De a királyfi lelkébe beleivódott a hang, tudta, indulnia kell. Sejtelme sem volt hogyan teljesíti küldetését, rábízta hát magát megérzéseire. Nem búcsúzott el senkitől, titokban kelt útra egy hajnalon. Hol gyalog, hol szekéren, de egyre közelebb ért a harcok színhelyéhez. Útközben csak nyomorúságot, járványt, könnyeket látott. De estére mindig került párna a feje alá, s egy egy falat a gyomrába. Egyre többször látott sebesülteket szállító szekereket, és halottakat temető katonákat. Eljött a tél, a tájat puha takaróként fedte be a fehér hó. Közeledett már Szent Karácsony napja, mire a határszélre ért. Egyszeriben a harcok közepében találta magát. Nyomban a kapitányhoz kísérték.

-Kapitány Úr! Én a béke követe vagyok. Jóhírt hozok. Vége lesz a háborúnak.

Persze, hogy bolondnak nézte mindenki. Durván kinevették, sértő élcelődések céltáblájává vált egyszeriben, de nem adta fel.

-Engedje meg kapitány Úr, hogy ma éjjel én daloljam a karácsonyi éneket! De nem akárhol szeretném ám! A harcmező kellős közepén!

-Legyen úgy fiam! - mondta a kapitány - de mi lesz, ha eltalál egy golyó? Ekkora felelősséget nem vállalhatok magamra!

-Kapitány Úr! Bízza ezt rám! Egy hajam szála sem fog görbülni.

A királyfi persze maga sem hitte igazán, hogy ezt ép bőrrel megúszhatja. Egész nap kezét tördelve sétált fel és alá, háta mögött fejcsóválva súgtak össze a viharedzett katonák. Szánták is, de leginkább azt súgták egymás fülébe: Megőrült ez gyerek!

Leszállt az éj. Elhallgattak a fegyverek. A szerényen díszített karácsonyfákon felragyogtak a gyertyák. A reménység fényei.

És akkor......

Felcsendült egy hang. Olyan szívbemarkolóan, olyan lélekból szólt, hogy a megkérgesedett szívű férfiak szemét elfutotta a könny. Elhozta nekik ez a dal az otthon melegét, a távoli család szeretetét. Mindkét oldalon hallották. Azt mesélik, a mai napig nem tudja senki, hogyan lehetséges, hogy oly távolra is elhallatszott. Előbújtak a lövészárok védelméből, letették fegyvereiket, s úgy indult el egymás felé a rongyos, meggyötört tömeg, mintha valami földöntúli erő irányította volna lépteiket. Nem volt egy cseppnyi bizalmatlanság, egy cseppnyi félelem sem a lelkekben.

Akkor és ott, megtörtént a csoda. Béke költözött a szívekbe.

Pécs, 2009. december 5.

Farkas Klára (Sveszti)