Gondolatok a csalódásról általában

Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.

Pécs, 2009. december 14.

Farkas Klára (Sveszti)

Hol születnek a szavak?

Agyad legmélyebb zugában
Rejteznek nyugtalan.
Várják, előre kerülnek,
Létük bizonytalan.

Kimondva, kimondatlanul
Ott csücsülnek körben.
Vagy egymás hegyén hátán
Erre arra dőlve.

Szava van a csendnek,
Szava van a jónak,
A néma tekintetnek,
A lelkedig hatónak.

És vannak szavak, melyek
Lehúzódnak csendben,
Tudj Isten mi pályán
Mélyen a szívedbe.

Ha onnan mondhatod ki,
Ha onnan kerül fényre
Rátalál az biztos
Elrendelt helyére.

Pécs, 2010. február 7.

Farkas Klára (Sveszti)

Mese a Királyfiról, aki elhozta a békét

Már alacsonyan járt a nap, amikor egy messzi országban a királyné hosszú vajúdás után egy kisfiúnak adott életet. Oly kétségbeesetten sírt fel a gyermek, mintha nem is akarta volna meglátni ezt a világot. A királyi történetírók szerint piciny volt, és vézna. Nyaka semmi, mintha egybenőtt volna kis fejecskéje a testével. De a hangja! Az bizony messzire szárnyalt, még talán a szomszéd királyságban is meghallották. Az ifjú király végtelen büszkeséggel mutatta fel az összesereglett népnek a csecsemőt a palota erkélyéről. A trónörökös...

Háborúban állt az ország már évtizedek óta. A fiatalokat katonának vitték, vitték mondom, mert egyikük sem jószántából vette vállára a puskát. Maradtak volna bíz otthon, ki ki a párja, családja, szerettei körében. Művelték volna földjeiket, nevelték volna gyermekeiket, járták volna a táncot inkább kedvesükkel a bálban, vagy cicáztak volna a szénakazalban. De embert ölni egyikük sem akart. Meghalni, megsebesülni végképp nem. Hát erre szülte az anyjuk őket? A gyermeküket arra szülte feleségük, hogy apa nélkül nyomorban éljenek? Már egy újabb generáció is felnőtt azóta, hogy kitört a háború. Olyanokat vittek már a hadba, akiknek apjuk is, testvérük is ennek a véres harcnak esett áldozatául. Az asszonyok mostmár nem azért imádkoztak csak, hogy egészséges gyermeknek adjanak életet, hanem hogy leány legyen. A fiúkat biztosan elveszítik. Hiába voltak ünnepek, hiába sütött ki a nap, nem költözött béke a szívekbe és a nép arcát sem derítette fel az örömnek piciny szikrája sem.

Miközben karjában tartotta kisfiát, rátörtek az emlékek. Mindössze tízéves volt, amikor egyszercsak azt vette észre, hogy édesapja arcáról eltűnik a mosoly, homlokán megszaporodnak a ráncok, haja őszbefordul. Végül megszűntek a vidám délutáni játszadozások, a sakkpartik (pedig ezt szerette a legjobban), kártyacsaták, várépítés.. Néhány év múlva ágynak esett, és úgy tűnt lemondott az életről. Egyre sorvadt, és végül egy reggelen nem ébredt fel. Akkoriban épphogy betöltötte 17. életévét. Bizony nagy volt még a korona a fejére, súlyos az ország terhe egy ennyi idős fiúnak. Mivel azonban jó tanárai voltak mindig, határozott tervekkel vágott neki az ország irányításának. Tudta, békét kell teremtenie mindenáron. De hiába folytak a tárgyalások hosszú hosszú éveken át, hol egyik, hol másik határszélen sértették meg a törékeny békét. Dúltak, raboltak itt is ott is, egyik fél sem volt jobb a másiknál. Pedig mindenki vágyta már a harcok befejeztét. Időközben szerelembe esett egy köznemes lányával, s elvette feleségül. S most itt ez a gyermek. Egy új reménység. Boldogság a sok vér és könny közepette. Békében kellene felnőnie...

Teltek múltak az évek. Nyárra ősz jött, őszre tél, de sem az évszakok váltakozása, sem az évek múlása nem hozott változást. A kis királyfi eközben szépen cseperedett. Bizony merőben más élete volt néki mint a korabéli gyermekeknek! Nem játszott vele senkisem. Naphosszat ült a sarokban, figyelte a felnőttek beszédét, vagy apja hatalmas íróasztalánál rajzolgatott, festegetett. Leginkább gyönyörű nagy hajókat. Elképzelte, ahogy a hófehér vitorlákat duzzasztja a szelíd szél, ahogy a puha felhők kergetik egymást az égen, ahogy a nap sugarai megcsillannak a hullámzó tenger habjain. Sokszor úgy elmerült gondolataiban, hogy nem hallotta a vacsorára hívó csengettyű hangját sem. Úgy kellett erővel elvonszolni az asztaltól. Volt mégegy kedvenc szórakozása. Imádta dajkája meséit hallgatni, valósággal elbűvölték ezek a történetek, képzeletében csodás színekben jelentek a távoli tájak, a hegyek völgyek, folyók, patakok, erdei állatok. De mindennél jobban szerette, ha édesanyja énekelt neki. Édesbús dalain keresztül a szívébe látott, és átélte azt a mély szomorúságot, mely minden anya lelkébe beleivódott. Ha a kertben sétált kedvenc öreg tölgyfája tövében gyakran idézte vissza e dallamokat, és egyre bátrabban kelt szárnyra a dal, pontosan nem is tudta honnan, csak azt, hogy valahonnan nagyon mélyről. Karjait kitárva énekelt a napnak, a holdnak, csillagoknak, és érezte, hangja hallatán melegebben süt a nap, látta, hogy fehérebben fénylik a hold, fényesebben ragyognak a csillagok.

Egyszer, amint így dalolt megjelent egy égi tünemény. Áttetsző lágysága megigézte az ifjút, le sem tudta róla venni a szemét, s úgy szakadt benn a hang, mintha megbénultak volna hangszálai.
Így szólt a szellem:
-Hallottalak énekelni.Elért hozzám a hangod. Nagy feladatot ruházok rád. Súlyos teherként kell majd cipelned, amíg csak célba nem érsz. Te fogod elhozni az emberek szívébe a békét. Ne késlekedj, kelj útra mielőbb. Ne félj! Nem hagyom, hogy bajod essék. Ha nem is látsz, ott leszek veled. A jószerencse kísérjen utadon!

Azzal eltűnt. Káprázatnak túl valódi volt, valóságnak túlságosan álomszerű. De a királyfi lelkébe beleivódott a hang, tudta, indulnia kell. Sejtelme sem volt hogyan teljesíti küldetését, rábízta hát magát megérzéseire. Nem búcsúzott el senkitől, titokban kelt útra egy hajnalon. Hol gyalog, hol szekéren, de egyre közelebb ért a harcok színhelyéhez. Útközben csak nyomorúságot, járványt, könnyeket látott. De estére mindig került párna a feje alá, s egy egy falat a gyomrába. Egyre többször látott sebesülteket szállító szekereket, és halottakat temető katonákat. Eljött a tél, a tájat puha takaróként fedte be a fehér hó. Közeledett már Szent Karácsony napja, mire a határszélre ért. Egyszeriben a harcok közepében találta magát. Nyomban a kapitányhoz kísérték.

-Kapitány Úr! Én a béke követe vagyok. Jóhírt hozok. Vége lesz a háborúnak.

Persze, hogy bolondnak nézte mindenki. Durván kinevették, sértő élcelődések céltáblájává vált egyszeriben, de nem adta fel.

-Engedje meg kapitány Úr, hogy ma éjjel én daloljam a karácsonyi éneket! De nem akárhol szeretném ám! A harcmező kellős közepén!

-Legyen úgy fiam! - mondta a kapitány - de mi lesz, ha eltalál egy golyó? Ekkora felelősséget nem vállalhatok magamra!

-Kapitány Úr! Bízza ezt rám! Egy hajam szála sem fog görbülni.

A királyfi persze maga sem hitte igazán, hogy ezt ép bőrrel megúszhatja. Egész nap kezét tördelve sétált fel és alá, háta mögött fejcsóválva súgtak össze a viharedzett katonák. Szánták is, de leginkább azt súgták egymás fülébe: Megőrült ez gyerek!

Leszállt az éj. Elhallgattak a fegyverek. A szerényen díszített karácsonyfákon felragyogtak a gyertyák. A reménység fényei.

És akkor......

Felcsendült egy hang. Olyan szívbemarkolóan, olyan lélekból szólt, hogy a megkérgesedett szívű férfiak szemét elfutotta a könny. Elhozta nekik ez a dal az otthon melegét, a távoli család szeretetét. Mindkét oldalon hallották. Azt mesélik, a mai napig nem tudja senki, hogyan lehetséges, hogy oly távolra is elhallatszott. Előbújtak a lövészárok védelméből, letették fegyvereiket, s úgy indult el egymás felé a rongyos, meggyötört tömeg, mintha valami földöntúli erő irányította volna lépteiket. Nem volt egy cseppnyi bizalmatlanság, egy cseppnyi félelem sem a lelkekben.

Akkor és ott, megtörtént a csoda. Béke költözött a szívekbe.

Pécs, 2009. december 5.

Farkas Klára (Sveszti)

Hajnali égbolton fénysugár
bomlik s ölt sárgászöld ruhát
kék konturt rajzol köréd az ég
látom rebbeni szempilláidat
látom barna szemed bogarát,
érzem karjaid ölelését...
Ó megállj!
Mindez káprázat csupán.
Idő és tér biztos távolában
messze élsz tőlem,
csak egy sóhaj vagy talán,
egy kósza vágy, puszta látomás.

Pécs, 2009.november 16.

Fénytelen reggel

Oly távolról jönnek a hangok
Elmémbe kúsznak halk zörejek
Hagyjatok kérlek, alszom
Felébredni nem merek.

Fáj emlékezni mi történt tegnap
a párnámba fúrom fejemet.
Hagyjatok, hagyjatok alszom!
Felébredni nem merek.

Képzelem itt vagy mellettem,
bőröd becézik ujjaim,
hajad simítja arcom,
ölelnek erős karjaid.

Nem akarok hangot,
nem akarok fényt!
Hagyjatok, hagyjatok alszom!
Számomra nincs már ébredés.

Pécs, 2009. november 7.

Ancsel Évától néhány "Bekezdés az Emberről"

"Aki nem tud kapni – aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül –, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. És nem jobb, mint a zsugori, aki adni képtelen."

"Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül."

"Kénytelen vagyok nem belátni, de látni: a hitetlenség sem boldogul zászlók, transzparensek és térzene nélkül."

"Aki senkit sem tud szeretni, bűnt se tud elkövetni. De ettől még nem bűntelen."

"A fölény elvesztése: egyik legnagyobb nyereségünk."

"Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon hamar elkezdődik."

"Nagyon sokszor kell földig görnyedni, földig öregedni terhek alatt, és nagyon jól kell ismerni a földet, hogy az ember háta egyenes maradjon."

"Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni – csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog."

"Aki szerelmes lesz, arról azt mondják, hogy észhez kell téríteni. Ebben a rémületes ötletben van annyi fölismerés, hogy a dolognak semmi köze az észhez. Ezért lesz hál' istennek hiábavaló, ha a boldogtalan józanok megpróbálnak beszélni a szerelmes ember "fejével", ahogy mondani szokták."

"Nagyon sok mindent – sok súlyos és szigorú szót is – szabad mondani az emberekről, föltéve, hogy kiérdemlik. De azt, hogy "úgy kell nekik", azt nem mondhatja senki és soha."

"Lehet, hogy minden tudás legelején egy kérdő mondat áll?"

"A humorérzék az elme szellőzőablaka. Ezért mentálhigiéniai jelentőségű."

"Akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani. A humorérzék tehát etikai jelentőségű."

"Aki kinevet téged a szemed előtt, de közben bocsánatkérően megérinti a kezed – az biztos, hogy szeret."

"A tisztességnek nemcsak attól kell félnie, hogy leütik, hanem hogy vállon veregetik."

"A kicsiny titok: jó titok. Az például, hogy hol a rejtekhelye az utolsó, vészhelyzetre eldugott ciginek. Az ilyen kis titkok teremtik a meghittséget. És a meghittség jó."

"– Nem értem: miért csak annak ég a bőre, akit arcul ütnek? Miért nem sokkal inkább annak, aki megütötte? S miért nem ő visel vizes kendőt az arcán, de ahhoz nem hasonlót, amilyet – arcának égése ellen – Mózes viselt?
– Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött."

"A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?"

"Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle a só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolására, annak fogalma sincs arról, mit jelent szeretni" ...

"Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia."

"Nagyon kétségbe lehetett esve Jézus, ha úgy döntött, hogy járnia kell a vízen, mert csoda nélkül nem hisznek benne.
Vagy ő se tudta, hogy csodát tesz, valahányszor megbocsát?"
"Jézus meg volt kímélve a legnagyobb próbatételtől: hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik ellen ő vétkezett.
De mivel ő ezt nem tette, honnan is tudta volna, hogy ez a neheze!"

"Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek. ...."

"Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül."

"Ha azt hallom valakiről, hogy nagyon okos, ez nekem annyira nem mond semmit egy emberről, hogy ilyenkor legszívesebben megkérdezném: – "És két füle van-e, ha pedig igen, akkor elállnak-e? ..."

"Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek."

Verseim. 30 éve írtam őket

Otthonaid már lakatlan szigetek,

rétegesen rohad rajtuk a penész.

Láncok már nem kötnek sehova,

mindet magad verted szét.

Emeltél magas kőfalat,

hogy ne lásson be senkisem,

s most keresel egy kiutat,

de valami benned sírni kezd.

És süket leszel, vak, és béna,

a félelemtől egyre kisebb,

hogy minden körülötted néma,

csak egy hang lesz még erősebb.

Dobol döng és dübörög,

majd vibrál, zihál és vége.

De ittmaradt valami érthetetlen:

hogy nem szabadulhatsz sohasem.

Hát ülj le szépen a végtelenben.

-------------------------------------

Kőkéménymől

fáradt füst száll,

lomhán, lustán

ránktelepszik.

Fönnt valahol

lassú szél kél,

szürke kígyót,

vörös kígyót

szétzilálja.

-------------------------------

Egyszer mind emlékké válunk

Félelmetesekké,

mert álmatlan éjszakákon át

gyötrünk valakit akaratlan,

s mert ő viszontgyötörni

akarva is képtelen lesz.

Lágyak és bársonygyöngédek leszünk,

s valakit tündér-álomba ringatunk.

Egyszer mindenkinek csak

emlék leszünk majd.

-------------------------------

Szembenéztél önmagaddal.

Lehettél volna védő is talán,

de vádjaid koppantak haraggal,

keményen, mint a kalapács.

S arcodra száradtak könnyeid,

kis barázdákban, mocskosan,

maradt egy torz, megvető mosoly,

és magadra hagytad önmagad.

--------------------------------

Választottam...

s ím röhögött rajtam a lét.

Erős marokkal megragadott,

azóta kísér, mint egy árnyék,

de lerázom majd láncait,

ne követhessen soha már.

--------------------------------

Saját mocskodba ragadtál.

Ne mozdulj!

Még széthordanád!

-----------------------------------

Kötnélek magamhoz

sok vékony szállal.

Hajszálnyiakkal,

hogy könnyen elszakíthasd,

és ezernyivel,

hogy maradjon mindig egy.

----------------------------------

Tejfehér ködben eltévednék,

hogy ne találjam meg soha többé

tévelygő magam.