2011. március 7., hétfő
2011. február 22., kedd
Néhány mondat a háború ellen egy kicsit másképp
Háborúellenes vagyok. Mint ahogy minden józanul gondolkodó ember, ismerőseim, haverjaim, barátaim is. Így aztán ezzel nem is mondok semmi rendkívülit.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
2011. február 4., péntek
2010. november 22., hétfő
Vujity Tvrtko: Búcsú a Pokoltól
Közönségtalálkozó
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
2010. november 17., szerda
Rekviem egy álomért
Október végén múlt tíz éve, hogy Darren Aronofsky filmje a Requiem for a Dream a mozikba került.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
2010. október 31., vasárnap
2010. október 27., szerda
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
