Hajnali égbolton fénysugár
bomlik s ölt sárgászöld ruhát
kék konturt rajzol köréd az ég
látom rebbeni szempilláidat
látom barna szemed bogarát,
érzem karjaid ölelését...
Ó megállj!
Mindez káprázat csupán.
Idő és tér biztos távolában
messze élsz tőlem,
csak egy sóhaj vagy talán,
egy kósza vágy, puszta látomás.

Pécs, 2009.november 16.

Fénytelen reggel

Oly távolról jönnek a hangok
Elmémbe kúsznak halk zörejek
Hagyjatok kérlek, alszom
Felébredni nem merek.

Fáj emlékezni mi történt tegnap
a párnámba fúrom fejemet.
Hagyjatok, hagyjatok alszom!
Felébredni nem merek.

Képzelem itt vagy mellettem,
bőröd becézik ujjaim,
hajad simítja arcom,
ölelnek erős karjaid.

Nem akarok hangot,
nem akarok fényt!
Hagyjatok, hagyjatok alszom!
Számomra nincs már ébredés.

Pécs, 2009. november 7.

Ancsel Évától néhány "Bekezdés az Emberről"

"Aki nem tud kapni – aki nem tud egy almát jó szívvel elfogadni, vagy egy ismeretlen ember kezét, amikor szédül –, aki nem tud örömöt fogadni, az továbbítani se képes. És nem jobb, mint a zsugori, aki adni képtelen."

"Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül."

"Kénytelen vagyok nem belátni, de látni: a hitetlenség sem boldogul zászlók, transzparensek és térzene nélkül."

"Aki senkit sem tud szeretni, bűnt se tud elkövetni. De ettől még nem bűntelen."

"A fölény elvesztése: egyik legnagyobb nyereségünk."

"Nézz hosszan egy gyermekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon hamar elkezdődik."

"Nagyon sokszor kell földig görnyedni, földig öregedni terhek alatt, és nagyon jól kell ismerni a földet, hogy az ember háta egyenes maradjon."

"Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen. Éppen olyanként. Elálló fülekkel, néha egy kis füllentéssel, egy kis hencegéssel. Nem fognak visszasimulni a fülei, nem fog sokkal kevesebbet füllenteni és hencegni – csak egy kicsivel kevesebbet; egyszóval változni fog."

"Aki szerelmes lesz, arról azt mondják, hogy észhez kell téríteni. Ebben a rémületes ötletben van annyi fölismerés, hogy a dolognak semmi köze az észhez. Ezért lesz hál' istennek hiábavaló, ha a boldogtalan józanok megpróbálnak beszélni a szerelmes ember "fejével", ahogy mondani szokták."

"Nagyon sok mindent – sok súlyos és szigorú szót is – szabad mondani az emberekről, föltéve, hogy kiérdemlik. De azt, hogy "úgy kell nekik", azt nem mondhatja senki és soha."

"Lehet, hogy minden tudás legelején egy kérdő mondat áll?"

"A humorérzék az elme szellőzőablaka. Ezért mentálhigiéniai jelentőségű."

"Akinek nincs humorérzéke, az kicsinyke vétkeket se tud megbocsátani. A humorérzék tehát etikai jelentőségű."

"Aki kinevet téged a szemed előtt, de közben bocsánatkérően megérinti a kezed – az biztos, hogy szeret."

"A tisztességnek nemcsak attól kell félnie, hogy leütik, hanem hogy vállon veregetik."

"A kicsiny titok: jó titok. Az például, hogy hol a rejtekhelye az utolsó, vészhelyzetre eldugott ciginek. Az ilyen kis titkok teremtik a meghittséget. És a meghittség jó."

"– Nem értem: miért csak annak ég a bőre, akit arcul ütnek? Miért nem sokkal inkább annak, aki megütötte? S miért nem ő visel vizes kendőt az arcán, de ahhoz nem hasonlót, amilyet – arcának égése ellen – Mózes viselt?
– Légy igazságos: van, akinek tud égni az arca attól, hogy ütött."

"A testi sértésekről készíthető látlelet. Így az is megállapítható, hogy hány napon belül gyógyulnak. De ki mondja meg egy szóról, egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről, hogy meddig lehet utána életben maradni, s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?"

"Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret, hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle a só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolására, annak fogalma sincs arról, mit jelent szeretni" ...

"Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia."

"Nagyon kétségbe lehetett esve Jézus, ha úgy döntött, hogy járnia kell a vízen, mert csoda nélkül nem hisznek benne.
Vagy ő se tudta, hogy csodát tesz, valahányszor megbocsát?"
"Jézus meg volt kímélve a legnagyobb próbatételtől: hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik ellen ő vétkezett.
De mivel ő ezt nem tette, honnan is tudta volna, hogy ez a neheze!"

"Ha a nők szerelmesek lesznek szerda délután 14 óra 11 perckor, ebben az esetben 14 óra 12 perckor fog bennük fölmerülni az aggodalom, hogy megmarad-e nekik, akit megszerettek. ...."

"Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül."

"Ha azt hallom valakiről, hogy nagyon okos, ez nekem annyira nem mond semmit egy emberről, hogy ilyenkor legszívesebben megkérdezném: – "És két füle van-e, ha pedig igen, akkor elállnak-e? ..."

"Ha a mondat közepén csönd keletkezik, egy kicsinyke, félre nem érthető csönd, az olyan, mintha megnyílna halkan egy ajtó, s az ember betekintést nyer oda, ahol fontos dolgok éppen most születnek."

Verseim. 30 éve írtam őket

Otthonaid már lakatlan szigetek,

rétegesen rohad rajtuk a penész.

Láncok már nem kötnek sehova,

mindet magad verted szét.

Emeltél magas kőfalat,

hogy ne lásson be senkisem,

s most keresel egy kiutat,

de valami benned sírni kezd.

És süket leszel, vak, és béna,

a félelemtől egyre kisebb,

hogy minden körülötted néma,

csak egy hang lesz még erősebb.

Dobol döng és dübörög,

majd vibrál, zihál és vége.

De ittmaradt valami érthetetlen:

hogy nem szabadulhatsz sohasem.

Hát ülj le szépen a végtelenben.

-------------------------------------

Kőkéménymől

fáradt füst száll,

lomhán, lustán

ránktelepszik.

Fönnt valahol

lassú szél kél,

szürke kígyót,

vörös kígyót

szétzilálja.

-------------------------------

Egyszer mind emlékké válunk

Félelmetesekké,

mert álmatlan éjszakákon át

gyötrünk valakit akaratlan,

s mert ő viszontgyötörni

akarva is képtelen lesz.

Lágyak és bársonygyöngédek leszünk,

s valakit tündér-álomba ringatunk.

Egyszer mindenkinek csak

emlék leszünk majd.

-------------------------------

Szembenéztél önmagaddal.

Lehettél volna védő is talán,

de vádjaid koppantak haraggal,

keményen, mint a kalapács.

S arcodra száradtak könnyeid,

kis barázdákban, mocskosan,

maradt egy torz, megvető mosoly,

és magadra hagytad önmagad.

--------------------------------

Választottam...

s ím röhögött rajtam a lét.

Erős marokkal megragadott,

azóta kísér, mint egy árnyék,

de lerázom majd láncait,

ne követhessen soha már.

--------------------------------

Saját mocskodba ragadtál.

Ne mozdulj!

Még széthordanád!

-----------------------------------

Kötnélek magamhoz

sok vékony szállal.

Hajszálnyiakkal,

hogy könnyen elszakíthasd,

és ezernyivel,

hogy maradjon mindig egy.

----------------------------------

Tejfehér ködben eltévednék,

hogy ne találjam meg soha többé

tévelygő magam.

Ma már tudom, ha el nem is fogadom, hogy asztaltársaságban szigorúan csak csevegünk, a világmegváltó beszélgetések a múlt nosztalgikus homályába vesztek. Pedig én még emlékszem azokra a cigarettától és olcsó sör szagától bűzlő estékre, amelyeken hittük, hogy a világ megváltoztatható. Az évek során azonban ez a megváltoztatható rész egyre kisebbre zsugorodott össze. A teremtés vágya, az alkotás iránti igény kimerül a napi táplálék előteremtésében, a főzésben és a javak felhalmozásában.
Alkalmazkodunk, mert ezt kívánja tőlünk a fogyasztói társadalom. Ömlik ránk az információ mindenhonnan, s mind azt sugallja: Vásárolj! Szerezd meg! Enélkül boldogtalan leszel! Ezzel pedig sokkal boldogabb, mint ez nélkül.
A bevásárlóközpontok vadászösztönünk újfajta kiélési lehetőségét teremtették meg, bár, ha elgondolom, hogy az ősközösségi társadalmakban a férfiak vadásztak, a nők pedig gyűjtögettek, akkor ez az atavisztikus vonásra utalás sántít. Ugyanis tudvalévő, s melyik nőtársam ne tapasztalta volna, hogy a férfiakat nemhogy nem vonzzák korunk eme vadászterületei, de szabályosan taszítják, sőt, őrületbe kergetik őket. Vagy talán ez nem is vadászterület, csak a gyűjtögetés legújabbkori színtere? Hmm... Megfontolandó.
Maradjunk ezen a gondolati szálon, s elmélkedjünk tovább.
Egy vadászterület kilőve, a mindennapi táplálék megszerzése tehát továbbra is a nő feladata általában, mégha némi asszisztenciát el is várunk a párunktól. Ez pedig kimerül a szállítás kivitelezésében, de legtöbben már ebben is önállóak vagyunk.
Beszélhetnénk arról is, hogy az anyagi fedezetet a férfiak teremtik elő mindehhez, de tudjuk, ez így ebben a formában nem igaz, sőt, sok esetben a nő családfenntartóvá lépett elő, gondoljunk csak a munkanélküliség globális problémájára.
Nagy harcunk a női egyenjogúságért túl jól sikerült. Kijelenthetjük, a hétköznapjainkban sikerült átvenni az irányító szerepet, például intézzük a család pénzügyeit, megszervezzük a nyaralását stb. A párjaink pedig ezt mind szépen, kényelmesen átengedték. Elhitették velünk, hogy jobban csináljuk. Vagy mi hitettük el velük? Mindegy is. A végeredmény ugyanaz.
A hagyományos férfi és női szerepek összekeveredtek. És ne legyünk annyira szemérmesek: szexuális téren is. Kényelmes lenne azt mondani, hogy nőtársaim vissza főzőkanálhoz, és álljunk neki de sürgős iramban szülni, mert úgymond "fogyik a magyar", azt minden gondolkodó ember tudja, hogy ez már nem járható út. Mindent összevetve: én sem szeretném kezdeményezőkészségemet, kreativitásomat elveszíteni. De mivel adhatjuk vissza mi nők a férfiak önbecsülését?
Mert legyünk őszinték: mindannyian egy délceg, erős, okos férfira vágyunk, akinek a vállán esténként megpihenhetünk.