Verseim. 30 éve írtam őket

Otthonaid már lakatlan szigetek,

rétegesen rohad rajtuk a penész.

Láncok már nem kötnek sehova,

mindet magad verted szét.

Emeltél magas kőfalat,

hogy ne lásson be senkisem,

s most keresel egy kiutat,

de valami benned sírni kezd.

És süket leszel, vak, és béna,

a félelemtől egyre kisebb,

hogy minden körülötted néma,

csak egy hang lesz még erősebb.

Dobol döng és dübörög,

majd vibrál, zihál és vége.

De ittmaradt valami érthetetlen:

hogy nem szabadulhatsz sohasem.

Hát ülj le szépen a végtelenben.

-------------------------------------

Kőkéménymől

fáradt füst száll,

lomhán, lustán

ránktelepszik.

Fönnt valahol

lassú szél kél,

szürke kígyót,

vörös kígyót

szétzilálja.

-------------------------------

Egyszer mind emlékké válunk

Félelmetesekké,

mert álmatlan éjszakákon át

gyötrünk valakit akaratlan,

s mert ő viszontgyötörni

akarva is képtelen lesz.

Lágyak és bársonygyöngédek leszünk,

s valakit tündér-álomba ringatunk.

Egyszer mindenkinek csak

emlék leszünk majd.

-------------------------------

Szembenéztél önmagaddal.

Lehettél volna védő is talán,

de vádjaid koppantak haraggal,

keményen, mint a kalapács.

S arcodra száradtak könnyeid,

kis barázdákban, mocskosan,

maradt egy torz, megvető mosoly,

és magadra hagytad önmagad.

--------------------------------

Választottam...

s ím röhögött rajtam a lét.

Erős marokkal megragadott,

azóta kísér, mint egy árnyék,

de lerázom majd láncait,

ne követhessen soha már.

--------------------------------

Saját mocskodba ragadtál.

Ne mozdulj!

Még széthordanád!

-----------------------------------

Kötnélek magamhoz

sok vékony szállal.

Hajszálnyiakkal,

hogy könnyen elszakíthasd,

és ezernyivel,

hogy maradjon mindig egy.

----------------------------------

Tejfehér ködben eltévednék,

hogy ne találjam meg soha többé

tévelygő magam.

Ma már tudom, ha el nem is fogadom, hogy asztaltársaságban szigorúan csak csevegünk, a világmegváltó beszélgetések a múlt nosztalgikus homályába vesztek. Pedig én még emlékszem azokra a cigarettától és olcsó sör szagától bűzlő estékre, amelyeken hittük, hogy a világ megváltoztatható. Az évek során azonban ez a megváltoztatható rész egyre kisebbre zsugorodott össze. A teremtés vágya, az alkotás iránti igény kimerül a napi táplálék előteremtésében, a főzésben és a javak felhalmozásában.
Alkalmazkodunk, mert ezt kívánja tőlünk a fogyasztói társadalom. Ömlik ránk az információ mindenhonnan, s mind azt sugallja: Vásárolj! Szerezd meg! Enélkül boldogtalan leszel! Ezzel pedig sokkal boldogabb, mint ez nélkül.
A bevásárlóközpontok vadászösztönünk újfajta kiélési lehetőségét teremtették meg, bár, ha elgondolom, hogy az ősközösségi társadalmakban a férfiak vadásztak, a nők pedig gyűjtögettek, akkor ez az atavisztikus vonásra utalás sántít. Ugyanis tudvalévő, s melyik nőtársam ne tapasztalta volna, hogy a férfiakat nemhogy nem vonzzák korunk eme vadászterületei, de szabályosan taszítják, sőt, őrületbe kergetik őket. Vagy talán ez nem is vadászterület, csak a gyűjtögetés legújabbkori színtere? Hmm... Megfontolandó.
Maradjunk ezen a gondolati szálon, s elmélkedjünk tovább.
Egy vadászterület kilőve, a mindennapi táplálék megszerzése tehát továbbra is a nő feladata általában, mégha némi asszisztenciát el is várunk a párunktól. Ez pedig kimerül a szállítás kivitelezésében, de legtöbben már ebben is önállóak vagyunk.
Beszélhetnénk arról is, hogy az anyagi fedezetet a férfiak teremtik elő mindehhez, de tudjuk, ez így ebben a formában nem igaz, sőt, sok esetben a nő családfenntartóvá lépett elő, gondoljunk csak a munkanélküliség globális problémájára.
Nagy harcunk a női egyenjogúságért túl jól sikerült. Kijelenthetjük, a hétköznapjainkban sikerült átvenni az irányító szerepet, például intézzük a család pénzügyeit, megszervezzük a nyaralását stb. A párjaink pedig ezt mind szépen, kényelmesen átengedték. Elhitették velünk, hogy jobban csináljuk. Vagy mi hitettük el velük? Mindegy is. A végeredmény ugyanaz.
A hagyományos férfi és női szerepek összekeveredtek. És ne legyünk annyira szemérmesek: szexuális téren is. Kényelmes lenne azt mondani, hogy nőtársaim vissza főzőkanálhoz, és álljunk neki de sürgős iramban szülni, mert úgymond "fogyik a magyar", azt minden gondolkodó ember tudja, hogy ez már nem járható út. Mindent összevetve: én sem szeretném kezdeményezőkészségemet, kreativitásomat elveszíteni. De mivel adhatjuk vissza mi nők a férfiak önbecsülését?
Mert legyünk őszinték: mindannyian egy délceg, erős, okos férfira vágyunk, akinek a vállán esténként megpihenhetünk.