Október végén múlt tíz éve, hogy Darren Aronofsky filmje a Requiem for a Dream a mozikba került.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
2010. november 17., szerda
2010. október 31., vasárnap
2010. október 27., szerda
2010. október 25., hétfő
Könyvajánló: Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés
Kissé talán elmaradva az eseményektől, most került kezembe Ljudmila Ulickaja kisregénye a Vidám temetés. ( Miközben már az irodalmi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa írásait kellene olvasnom. Mentségemre szolgáljon, hogy világéletemben el voltam maradva az olvasnivalóval, ráadásul a legkedvesebb olvasmányaimat újból és újból előveszem, így bizony nehéz haladni a korral. )
Ulickaja életrajza után kutatva, már a születési adatainál ellentmondásra bukkantam. Az orosz internetes portálokon a baskíriai Davlekanovóban született, ahová családját a háború idején evakuálták, Ulickaja magyar hivatalos honlapja szerint pedig a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Az időpont 1943 februárja. Mivel azonban egyéves korától moszkvainak mondhatja magát, esetünkben talán mellőzhető az ezirányú nyomozás.
A Lomonoszov egyetemen genetikusként szerez diplomát, majd a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozik egészen 1970-ig, amikor szamizdat kiadványok másolásáért kollégáival együtt elbocsátják. A börtönt (2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna) megússza. Természettudományos érdeklődése regényeiben is tettenérhető. Viszonylag későn, 1983-ban jelenik meg első elbeszéléskötete, azonban az igazi áttörésre 1996-ig kell várni. A Franciaországban megjelent kisregény a Szonyecska egycsapásra a nemzetközi irodalom élvonalába emeli, amelyért Medici-díjat kap. Azóta számtalan irodalmi díjjal büszkélkedhet.
A hazai olvasóközönség számára a 2009-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként válik széles körben ismertté és népszerűvé. Budapest Nagydíjjal tüntetik ki és író-olvasó találkozókon dedikálja 2007-ben megjelent és nemzetközi elismerést aratott Daniel Stein, a tolmács című regényét.
Vidám temetés című kisregénye 2005-ben lát napvilágot, magyarul Goretity József fordításában olvashatjuk.
A helyszín New York egyik bérházának legfelső emelete, a festőművész Alik műteremlakása. Alik haldoklik. Ismeretlen eredetű izomsorvadással járó kór pusztítja, emészti fel szervezetét, életfunkciói sorban szűnnek meg, belső szervei egymás után mondják fel a végül magatehetetlen test szolgálatát. A könyv mégsem szomorú, nyoma sincs könnyfakasztó jeleneteknek, s bár Alik a főszereplője a műnek, róla mégis a legritkább esetben hallunk közvetlenül. A műterem lakás ugyanis napról napra megtelik oroszországi emigránsokkal, barátokkal, közeli és távoli ismerősökkel, „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." Jönnek mennek, esznek isznak, élik mindennapjaikat mellette, körülötte azok, akik valahol, valamikor, valamilyen szerepet játszottak életében, barátai, üzletfelei, feleségei, szeretői voltak. Olyan természetességgel történik a mindennapi rutin, a mosdatás, az etetés, a gyógykezelés, a masszírozázs, a katétercsere, mint egy nagy családban. Szervezetlenül, s mégis mindenre sortkerítve. Ebben a nagy összevisszaságban mindig akad valaki, aki a felgyűlt számlákat kifizeti, aki, ha elfogyott a pénz, a gyógykezelésre gyűjt, mindig van étel, és persze vodka az asztalon. Eközben az embert próbáló nyári hőség ömlik be az ablakon, a ház előtt letáborozó indiánok zenéjével együtt. A tévé pedig folyamatosan szól, a gorbacsovi fordulat elleni szervezkedést, tüntetéseket közvetíti a CNN, s mindenki másképp kommentálja az eseményeket. Félig oroszként, félig amerikaiként és már csaknem kívülállóként. Az asszimilálódás elindult. A mindent cseppfolyóssá tevő forróság aztán, mintha az Alik körüli életet is lebegővé tenné, olyan, mint egy lassú haláltánc. Alik életét elhagyott szerelmei, megcsalt feleségei életútján keresztül ismerjük meg, akik ott, az ágya mellett kimondatlanul szövetséget kötnek, egy dolognak feláldozván magukat, hogy utolsó napjait elviselhetővé tegyék annak, aki annyi örömöt lopott mindennapjaikba. A regényt olvasván nem derül ki sikeres festő volt-e, és vajon miért tudott annyi női szívet meghódítani. Az biztos azonban, hogy sármőr és életművész, és rajonganak érte nők, férfiak egyaránt halála után is. A temetés napján kislánya Majka, az önmaga által választott nevén T-Shirt, (mindkettő pólót jelent) betesz egy videókazettát a lejátszóba. Alik búcsúszavait hallhatják a halotti tor résztvevői: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába."
Számomra ez a regény a szeretetről szól, de még véletlenül sem annak hollywoodi értelmében. Vidámnak ugyan nem nevezném, bár kétségtelenül vannak megmosolyogtató pillanatai.
Ha majd egyszer meg kell halnom, így szeretnék elmenni. Hogy körülöttem legyenek azok, akik szerettek, akiket szerettem, és akik bármilyen jelentős helyet vívtak ki életemben.
Ulickaja életrajza után kutatva, már a születési adatainál ellentmondásra bukkantam. Az orosz internetes portálokon a baskíriai Davlekanovóban született, ahová családját a háború idején evakuálták, Ulickaja magyar hivatalos honlapja szerint pedig a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Az időpont 1943 februárja. Mivel azonban egyéves korától moszkvainak mondhatja magát, esetünkben talán mellőzhető az ezirányú nyomozás.
A Lomonoszov egyetemen genetikusként szerez diplomát, majd a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozik egészen 1970-ig, amikor szamizdat kiadványok másolásáért kollégáival együtt elbocsátják. A börtönt (2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna) megússza. Természettudományos érdeklődése regényeiben is tettenérhető. Viszonylag későn, 1983-ban jelenik meg első elbeszéléskötete, azonban az igazi áttörésre 1996-ig kell várni. A Franciaországban megjelent kisregény a Szonyecska egycsapásra a nemzetközi irodalom élvonalába emeli, amelyért Medici-díjat kap. Azóta számtalan irodalmi díjjal büszkélkedhet.
A hazai olvasóközönség számára a 2009-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként válik széles körben ismertté és népszerűvé. Budapest Nagydíjjal tüntetik ki és író-olvasó találkozókon dedikálja 2007-ben megjelent és nemzetközi elismerést aratott Daniel Stein, a tolmács című regényét.
Vidám temetés című kisregénye 2005-ben lát napvilágot, magyarul Goretity József fordításában olvashatjuk.
A helyszín New York egyik bérházának legfelső emelete, a festőművész Alik műteremlakása. Alik haldoklik. Ismeretlen eredetű izomsorvadással járó kór pusztítja, emészti fel szervezetét, életfunkciói sorban szűnnek meg, belső szervei egymás után mondják fel a végül magatehetetlen test szolgálatát. A könyv mégsem szomorú, nyoma sincs könnyfakasztó jeleneteknek, s bár Alik a főszereplője a műnek, róla mégis a legritkább esetben hallunk közvetlenül. A műterem lakás ugyanis napról napra megtelik oroszországi emigránsokkal, barátokkal, közeli és távoli ismerősökkel, „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." Jönnek mennek, esznek isznak, élik mindennapjaikat mellette, körülötte azok, akik valahol, valamikor, valamilyen szerepet játszottak életében, barátai, üzletfelei, feleségei, szeretői voltak. Olyan természetességgel történik a mindennapi rutin, a mosdatás, az etetés, a gyógykezelés, a masszírozázs, a katétercsere, mint egy nagy családban. Szervezetlenül, s mégis mindenre sortkerítve. Ebben a nagy összevisszaságban mindig akad valaki, aki a felgyűlt számlákat kifizeti, aki, ha elfogyott a pénz, a gyógykezelésre gyűjt, mindig van étel, és persze vodka az asztalon. Eközben az embert próbáló nyári hőség ömlik be az ablakon, a ház előtt letáborozó indiánok zenéjével együtt. A tévé pedig folyamatosan szól, a gorbacsovi fordulat elleni szervezkedést, tüntetéseket közvetíti a CNN, s mindenki másképp kommentálja az eseményeket. Félig oroszként, félig amerikaiként és már csaknem kívülállóként. Az asszimilálódás elindult. A mindent cseppfolyóssá tevő forróság aztán, mintha az Alik körüli életet is lebegővé tenné, olyan, mint egy lassú haláltánc. Alik életét elhagyott szerelmei, megcsalt feleségei életútján keresztül ismerjük meg, akik ott, az ágya mellett kimondatlanul szövetséget kötnek, egy dolognak feláldozván magukat, hogy utolsó napjait elviselhetővé tegyék annak, aki annyi örömöt lopott mindennapjaikba. A regényt olvasván nem derül ki sikeres festő volt-e, és vajon miért tudott annyi női szívet meghódítani. Az biztos azonban, hogy sármőr és életművész, és rajonganak érte nők, férfiak egyaránt halála után is. A temetés napján kislánya Majka, az önmaga által választott nevén T-Shirt, (mindkettő pólót jelent) betesz egy videókazettát a lejátszóba. Alik búcsúszavait hallhatják a halotti tor résztvevői: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába."
Számomra ez a regény a szeretetről szól, de még véletlenül sem annak hollywoodi értelmében. Vidámnak ugyan nem nevezném, bár kétségtelenül vannak megmosolyogtató pillanatai.
Ha majd egyszer meg kell halnom, így szeretnék elmenni. Hogy körülöttem legyenek azok, akik szerettek, akiket szerettem, és akik bármilyen jelentős helyet vívtak ki életemben.
2010. október 11., hétfő
Morgolódok
Rájöttem, hogy van ez a blog ugye, és nem muszáj mindig nagy okosságokat írni.
Itt fogok morgolódni is. Mert ehhez legalább jogom van.:)
A mai morgolódás tárgya, hogy a célszerűség és a kényelem, miért nem lehetnek testvérek.
Van a házunk előtt két szemetes konténer. Koszosak, büdösek, mint ahogyan azt már megszoktuk. (Ebbe is miért kell belenyugodnunk? Na mindegy.)
Eddig a járda mellett álltak, egymás mellett szépen, de amióta kátyúznak az utcában, felkerültek a járdára, másképpen nem fértek el, hát egymás mögé, éppen egy embernyire egymástól, hogy mindkettő kényelmesen megközelíthető legyen. Szerintetek mi történt?
Nem is kell megerőltetni magatokat, leírom:
Az első kukából szabályosan kifolyik már a tartalom, de épp az imént láttam egy lakótársunkat, hogy a sajátját még begyömöszölte, pedig a mögötte lévő szinte üres. Egy lépést kellett volna tennie azért a kényelemért, hogy egy mozdulattal elintézze az egész műveletet.
(Most hallom, hogy eme kérdés átmenetileg megoldást nyert, itt vannak a "kukások".)
A másik:
Bevásárlóközpont, egymás melletti sorokban a bevásárlókocsik. Miért van az, hogy mindig az első sorba tolják vissza a szekeret, amikor a mögöttük lévő sorok szinte üresek. Egy idő után, már meg sem lehet őket közelíteni, kerülgetjük egymást, türelmetlenek vagyunk, és bosszankodunk. Csak egy plusz lépés kellene a kényelemért.
Mára ennyi.
Itt fogok morgolódni is. Mert ehhez legalább jogom van.:)
A mai morgolódás tárgya, hogy a célszerűség és a kényelem, miért nem lehetnek testvérek.
Van a házunk előtt két szemetes konténer. Koszosak, büdösek, mint ahogyan azt már megszoktuk. (Ebbe is miért kell belenyugodnunk? Na mindegy.)
Eddig a járda mellett álltak, egymás mellett szépen, de amióta kátyúznak az utcában, felkerültek a járdára, másképpen nem fértek el, hát egymás mögé, éppen egy embernyire egymástól, hogy mindkettő kényelmesen megközelíthető legyen. Szerintetek mi történt?
Nem is kell megerőltetni magatokat, leírom:
Az első kukából szabályosan kifolyik már a tartalom, de épp az imént láttam egy lakótársunkat, hogy a sajátját még begyömöszölte, pedig a mögötte lévő szinte üres. Egy lépést kellett volna tennie azért a kényelemért, hogy egy mozdulattal elintézze az egész műveletet.
(Most hallom, hogy eme kérdés átmenetileg megoldást nyert, itt vannak a "kukások".)
A másik:
Bevásárlóközpont, egymás melletti sorokban a bevásárlókocsik. Miért van az, hogy mindig az első sorba tolják vissza a szekeret, amikor a mögöttük lévő sorok szinte üresek. Egy idő után, már meg sem lehet őket közelíteni, kerülgetjük egymást, türelmetlenek vagyunk, és bosszankodunk. Csak egy plusz lépés kellene a kényelemért.
Mára ennyi.
2010. szeptember 17., péntek
2010. szeptember 14., kedd
Lecsó vegánoknak is
Az utolsókat rúgja a nyár, talán lesz még napsütés, de az idő egyre hűvösebb, és közelít a tél, ami nagyon szomorú a meleget és a friss magyar zöldséget kedvelőkre nézvést is.
Gondoltam azokra, akik nem esznek semmilyen állati eredetű ételt, így megalkottam saját, hús, tojás nélküli lecsómat.
Nyári lecsó durum tésztával.
Hozzávalók (a mennyiséget ízlés szerint variálhatjátok):
Hagyma, színes, húsos paprika, csípős paprika, sárgarépa, paradicsom.
Szokás szerint mindent össszeaprítunk, a sárgarépát zöldségpucolóval hosszú forgácsokra. Így egyszerre fő meg a paprikával, és szép is lesz. A sárgarépa édessége nagyon jól ellenpontozza a paradicsom savanykás ízét. A hagyma megdinsztelése után a következő sorrendet tartsuk be. A sárgarépát egy kicsit az olivaolajban dinsztelt hagymán megfuttatjuk, majd rögtön mehet bele a paprika és a paradicsom is. Sózzuk, készrefőzzük.
Durumtésztát főzünk mellé, vagy bele. (Mellé jobban néz ki.)
Figyelem! Várjátok meg, amíg kihül, mert megégeti a szátokat!
Pécs, 2010. szeptember 14.
Gondoltam azokra, akik nem esznek semmilyen állati eredetű ételt, így megalkottam saját, hús, tojás nélküli lecsómat.
Nyári lecsó durum tésztával.
Hozzávalók (a mennyiséget ízlés szerint variálhatjátok):
Hagyma, színes, húsos paprika, csípős paprika, sárgarépa, paradicsom.
Szokás szerint mindent össszeaprítunk, a sárgarépát zöldségpucolóval hosszú forgácsokra. Így egyszerre fő meg a paprikával, és szép is lesz. A sárgarépa édessége nagyon jól ellenpontozza a paradicsom savanykás ízét. A hagyma megdinsztelése után a következő sorrendet tartsuk be. A sárgarépát egy kicsit az olivaolajban dinsztelt hagymán megfuttatjuk, majd rögtön mehet bele a paprika és a paradicsom is. Sózzuk, készrefőzzük.
Durumtésztát főzünk mellé, vagy bele. (Mellé jobban néz ki.)
Figyelem! Várjátok meg, amíg kihül, mert megégeti a szátokat!
Pécs, 2010. szeptember 14.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
