Vajon mi történik, amikor egy zene, egy film, egy előadó hatása alá kerülsz?
Nem hétköznapi módon, hanem teljesen. Úgy, hogy bekúszik a bőröd alá, gyökeret ver az agyadba, befészkeli magát az elmédbe.
Ezekkel a képekkel, hangokkal alszol el, ezekkel ébredsz. Átjárja minden porcikádat. Időnként próbálsz kitörni, másra koncentrálni, de megint itt van. Alattomosan, csak néhány homályos képpel, néhány taktussal, és akkor ismét megadod magad. Újra látnod, érezned, kell, újra és újra át kell élned.
A szerelemről ír így az ember. Amely hol fájdalmas, hol napsütötte, hol torokszorító, hol önfeledten boldog.
Meg szeretnéd osztani mindenkivel, majd, rájössz, úgysem érti senki, hogyan is értené, elmagyarázni pedig hiábavaló kísérlet. Amikor mégis próbát teszel, üres mondatokként buggyannak elő ajkaidról a legmélyebb érzelmek. Ott függenek, s már tudod, azonnal hamissá válnak, ahogy szavakba öntöd őket. Vajon miért? Miattad van, vagy mert értetlen tekintetekkel találkozol? Így hát bezárod, óva tartod tenyeredben, mindenüvé magaddal hordod, ez csak a tiéd. Nem osztozol senkivel.
És akkor csoda történik. Felbukkan valaki a semmiből, egymásra néztek. Végig sem kell mondanod. Elegek az elejtett félszavak. Szemrebbenés, mosoly, érintés, és az érzés, hogy mégis normális vagy. Vagy legalábbis nem egyedül vagy idióta.
Pécs, 2010. július 19.
Sveszti
2010. július 18., vasárnap
2010. július 11., vasárnap
Mr. Nobody
Mr. Nobody
Egy éve várom, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy jó lesz. És végre itt van.
Voltak azért fenntartásaim, s pontosan a témája miatt, amely a "mi lett volna ha?" kérdéskörének filozófikus mélységébe kalauzol. Hagyom magam sodortatni tehát, és már a film elején eldöntöm: ezt most nem kell, nem szabad megfejtenem. Majd megnéznem többször. (Már meg is tettem).
Beszélhetnék Jared Leto-ról, kinek csodálatos kék szemei, elbűvölő mosolya, már évekkel ezelőtt rabul ejtett, de ha csak erről volna szó, virtuális szemlegeltetésem már régen véget is ért volna, mint egy hirtelen fellángoló, s gyorsan kihúnyó szerelem. Mindez külsőség csupán, a színész zseniális játéka viszont újfent lenyűgöző. Ha végignézem a karaktereket, melyeket eddigi nem túlságosan hosszú színészi pályafutása alatt megszemélyesített, bizony látnom kell, nem hétköznapi tehetséggel van dolgom. Alakításainak mindegyike hiteles, átváltozásai meggyőzőek.
A film rendezőjének Jaco Van Dormaelnek - kinek neve, szégyen ide vagy oda, számomra ismeretlen volt, azután kiderült, láttam már egy filmjét, s mi több, tetszett is – sikerült a belga filmgyártás eddigi legköltségesebb alkotását létrehoznia. Attól tartok azonban, hogy mivel nem egy könnyen emészthető filmről van szó, nem fog gyorsan megtérülni a befektetés.
A filmben vannak ismerős jelenetek, mint például a Benjamin Button különös életéből a cipőfűzős rész, vagy a pillangóhatás elmélet kifejtése..( micsoda zseniális képsorok!) vagy a nagyon megragadó a világítótornyos találka, amelynek kapcsán a Halhatatlan szerelemre asszociáltam. Ez az a pont, ahol talán a legalattomosabb csapda volt a filmben, itt lehetett volna nagyon, de nagyon könnyen giccsesbe fordulni. Mégis sikerült úgy megoldani, hogy pont mielőtt elmerültünk volna a ragadós mézes mocsárban, a bödön szélén egyensúlyozva megálltunk. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy itt húzódik a határ a filmművészet és a filmgyártás között.
Érzékenység, kifinomultság. E két szó jut eszembe, a film számomra legmeghatóbb jelenetét nézve, amikor egy lehetséges előző életében a 16 éves Nemo (Toby Regbo, jegyezzük meg a nevét!) a magatehetetlen édesapját a zuhany alatt állva mosdatja. Megjelenik a kiszolgáltatottság, a feltétlen bizalom az apa részéről (Rhys Ifans), és a mélységes, önfeláldozó szeretet a fiú a mozdulataiban. Nem manipulatív könnyzacskók elleni támadás, mégis naponta többször bevillanak ezek a képsorok az elmémbe.
A film szimbolikája igen egyszerű, mégsem szájbarágós, csak közérthető. A többször visszatérő képek, a pályaudvarok, mint életünk csomópontjai, az elágazó, szerteágazó sínek, a gyorsuló vonat, a szakadékok, a zuhanás, az esőcseppek, a vízbuborékok, a fulladás. Miután már harmadszor érintem a csodálatos képi világot, itt az ideje nagy tisztelettel fejet hajtanunk a film operatőre (Cristophe Beaucarne), és vágói (Susan Shipton, Matyas Veress) előtt, akik között nicsak nicsak feltűnik egy magyar név, ismét alapot teremtve egy kis honleányi büszkélkedésre.
Ki kell emelnem még a film zenéjét, ahogyan a különböző korszakok alá bekúszik, rímel, egyértelműsít. A rendező időközben sajnálatos módon elhunyt testvérének, Pierre Van Dormael-nek érdeme.
Jó lenne a mondanivalót nagy okosan kifejtenem, de csak érzéseim vannak. Már, már közhelyszerű, amikor elmondom, hogy választásaink, még ha olykor nem is tűnnek sorsdöntőnek, sőt első látásra ha mégoly lényegtelenek is, egész életünkre, s ezzel kapcsolatosan mások életére is kihatnak. Apró láncszem mivoltunk ellenére képesek vagyunk talán az egész mindenséget is befolyásolni? Jó lenne nem gondolni erre minden döntésünk előtt, és persze nem is lenne túl egészséges.
Jó ez a film úgy ahogy van.
Megtudhatsz többet a filmről innen:
http://port.hu/mr._nobody/pls/fi/films.film_page?i_film_id=110933&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=2
http://www.imdb.com/title/tt0485947/
http://mozisblog.blogspot.com/2010/07/mr-nobody-2009.html
A film rendezőjéről innen:
http://en.wikipedia.org/wiki/Jaco_Van_Dormael
Főszereplőjéről innen:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Jared_Leto
Pécs, 2010. július 11.
Sveszti
Egy éve várom, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy jó lesz. És végre itt van.
Voltak azért fenntartásaim, s pontosan a témája miatt, amely a "mi lett volna ha?" kérdéskörének filozófikus mélységébe kalauzol. Hagyom magam sodortatni tehát, és már a film elején eldöntöm: ezt most nem kell, nem szabad megfejtenem. Majd megnéznem többször. (Már meg is tettem).
Beszélhetnék Jared Leto-ról, kinek csodálatos kék szemei, elbűvölő mosolya, már évekkel ezelőtt rabul ejtett, de ha csak erről volna szó, virtuális szemlegeltetésem már régen véget is ért volna, mint egy hirtelen fellángoló, s gyorsan kihúnyó szerelem. Mindez külsőség csupán, a színész zseniális játéka viszont újfent lenyűgöző. Ha végignézem a karaktereket, melyeket eddigi nem túlságosan hosszú színészi pályafutása alatt megszemélyesített, bizony látnom kell, nem hétköznapi tehetséggel van dolgom. Alakításainak mindegyike hiteles, átváltozásai meggyőzőek.
A film rendezőjének Jaco Van Dormaelnek - kinek neve, szégyen ide vagy oda, számomra ismeretlen volt, azután kiderült, láttam már egy filmjét, s mi több, tetszett is – sikerült a belga filmgyártás eddigi legköltségesebb alkotását létrehoznia. Attól tartok azonban, hogy mivel nem egy könnyen emészthető filmről van szó, nem fog gyorsan megtérülni a befektetés.
A filmben vannak ismerős jelenetek, mint például a Benjamin Button különös életéből a cipőfűzős rész, vagy a pillangóhatás elmélet kifejtése..( micsoda zseniális képsorok!) vagy a nagyon megragadó a világítótornyos találka, amelynek kapcsán a Halhatatlan szerelemre asszociáltam. Ez az a pont, ahol talán a legalattomosabb csapda volt a filmben, itt lehetett volna nagyon, de nagyon könnyen giccsesbe fordulni. Mégis sikerült úgy megoldani, hogy pont mielőtt elmerültünk volna a ragadós mézes mocsárban, a bödön szélén egyensúlyozva megálltunk. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy itt húzódik a határ a filmművészet és a filmgyártás között.
Érzékenység, kifinomultság. E két szó jut eszembe, a film számomra legmeghatóbb jelenetét nézve, amikor egy lehetséges előző életében a 16 éves Nemo (Toby Regbo, jegyezzük meg a nevét!) a magatehetetlen édesapját a zuhany alatt állva mosdatja. Megjelenik a kiszolgáltatottság, a feltétlen bizalom az apa részéről (Rhys Ifans), és a mélységes, önfeláldozó szeretet a fiú a mozdulataiban. Nem manipulatív könnyzacskók elleni támadás, mégis naponta többször bevillanak ezek a képsorok az elmémbe.
A film szimbolikája igen egyszerű, mégsem szájbarágós, csak közérthető. A többször visszatérő képek, a pályaudvarok, mint életünk csomópontjai, az elágazó, szerteágazó sínek, a gyorsuló vonat, a szakadékok, a zuhanás, az esőcseppek, a vízbuborékok, a fulladás. Miután már harmadszor érintem a csodálatos képi világot, itt az ideje nagy tisztelettel fejet hajtanunk a film operatőre (Cristophe Beaucarne), és vágói (Susan Shipton, Matyas Veress) előtt, akik között nicsak nicsak feltűnik egy magyar név, ismét alapot teremtve egy kis honleányi büszkélkedésre.
Ki kell emelnem még a film zenéjét, ahogyan a különböző korszakok alá bekúszik, rímel, egyértelműsít. A rendező időközben sajnálatos módon elhunyt testvérének, Pierre Van Dormael-nek érdeme.
Jó lenne a mondanivalót nagy okosan kifejtenem, de csak érzéseim vannak. Már, már közhelyszerű, amikor elmondom, hogy választásaink, még ha olykor nem is tűnnek sorsdöntőnek, sőt első látásra ha mégoly lényegtelenek is, egész életünkre, s ezzel kapcsolatosan mások életére is kihatnak. Apró láncszem mivoltunk ellenére képesek vagyunk talán az egész mindenséget is befolyásolni? Jó lenne nem gondolni erre minden döntésünk előtt, és persze nem is lenne túl egészséges.
Jó ez a film úgy ahogy van.
Megtudhatsz többet a filmről innen:
http://port.hu/mr._nobody/pls/fi/films.film_page?i_film_id=110933&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=2
http://www.imdb.com/title/tt0485947/
http://mozisblog.blogspot.com/2010/07/mr-nobody-2009.html
A film rendezőjéről innen:
http://en.wikipedia.org/wiki/Jaco_Van_Dormael
Főszereplőjéről innen:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Jared_Leto
Pécs, 2010. július 11.
Sveszti
2010. június 3., csütörtök
Másodpercnyi varázs
Mint precíz mérnöki rajz,
Megannyi szabályos vonal.
Madártoll lenge selymét
Emlékké repíti a szél.
Dermedten állok,
És reszketve álmodom,
Már törik a pillanat
És holdfényt szűr a lomb.
Pécs, 2010. június 1.
Farkas Klára
(Sveszti)
Megannyi szabályos vonal.
Madártoll lenge selymét
Emlékké repíti a szél.
Dermedten állok,
És reszketve álmodom,
Már törik a pillanat
És holdfényt szűr a lomb.
Pécs, 2010. június 1.
Farkas Klára
(Sveszti)
2010. május 6., csütörtök
Egyre többen vagyunk
Ma vásároltam a Lidl-ben. (Ez eddig nem érdekes, sem az hogy mit csináltam, sem az, hogy hol, bár ha vásároltam, nyílván volt pénzem, és ez jó.) Ismerősömnek csokis tejet kellett vennem, tehát ágaskodtam, de nem vittem kényelemből szekeret, mert annyira sok pénzem azért nem volt, hogy azt televásároljam:) így egy kézzel szerettem volna lebányászni a polcról, de a fránya beszorult a lájtos csokisok közé. Volt egy őszes, vékony, szép néni, kicsit talán magasabb nálam, mondta segít. Megemelte a dobozt, s láss csodát! Hozzájutottam a hőn áhított kakaóhoz. Persze hálásan megköszöntem.
Azon kívül, hogy azt mondta szívesen, még valamit hozzátett:
Én köszönöm, hogy segíthettem.
Egyre többen vagyunk.....
Azon kívül, hogy azt mondta szívesen, még valamit hozzátett:
Én köszönöm, hogy segíthettem.
Egyre többen vagyunk.....
2010. április 13., kedd
Gondolatok a csalódásról általában
Ki ne mondta volna már nagy keserűséggel, vagy akár sztoikus nyugalommal a hangjában: csalódtam. Csalódtam az emberekben, csalódtam a barátomban és persze, ne felejtsük ki a szerelmet sem. Nem árt azonban elgondolkodni ezen a a szón. Mi is van mögötte?
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.
Pécs, 2009. december 14.
Farkas Klára (Sveszti)
Egyértelmű: csalódni abban tudunk, amit, akit nagyra értékelünk, szeretünk, vagy éppen előre, anélkül hogy közelebbi ismeretünk lenne a dologról vagy személyről, bizalmat szavazunk neki.
Akkor most álljunk meg egy pillanatra! Hogy is van ez? Én adtam meg az előzetes bizalmat, én tartottam nagyra. Nem az én értékítéletem csalt meg? Nem az én ítélőképessségemben van a hiba? Kiben is csalódtam tehát? Bizony kedves olvasóm! Magamban.
Közbevetem: égnek áll az összes szőr a fejemen, ha ilyet hallok - csalódtam az emberekben. Igen, nagyon szerencsés, mert mindet ismeri. Közben pedig éppen most osztja meg velem lelke legmélyebb titkait. A másik jellemző közhely, hogy az állatokat többre tartja az embernél, mert azokban nem lehet csalódni.Hát igen. Lehet ilyen erővel akár egy kanál só is, vagy panelban a kavics, az csalódásbiztos. Mindegy is, elkeseredésében sokmindent mond az ember.
Ott tartottunk ugye, hogy megcsalattunk. Rosszul mértük fel a helyzetet, tévesen ítéltünk. Az is lehet, hogy csalárd módon átvertek bennünket. És akkor? Akkor nem terhel benünket semmilyen felelősség? Hiszen mi nem voltunk elég körültekintőek. Kemény szavak ezek bizony. Hosszú önvizsgálat, keserves zokogások, fájdalmas szerelmi csalódások után jutottam el idáig. Ugyanis a dolog lényege az, hogy hogyan tudunk talpra állni egy egy ilyen krízishelyzetet követően.
Adott a szituáció, elhagytak. Túl vagyunk már a menteni a menthetőt próbálkozásokon, sms-eken, megalázó telefonokon, romokban hever az önbizalmunk, duzzadt a szemünk a sírástól, az összes tükröt legszívesebben összetörnénk a lakásban, három napja nem volt beágyazva, nem is kell, a spájzban már csak száraz kenyér van, kit érdekel. Vagy: Túl vagyunk a csakazértis kocsmázásokon, a hajnalig tartó ivászatokon, az agresszivitásig fajuló dühkitöréseken, az öklünk bütykeiről lenyúzott bőr a hősiességünk bizonyítéka és az engemnemértmegsenkisem, hozzádvágom a poharat kisköcsög, nenézzé! időszakon. Most jönnek a fogadkozások: soha többé nem leszek szerelmes, de ha mégis! mégegyszer nem hagyom magam átverni. Csakhogy kedves barátom, a dolog nem így működik. A bőréből nem bújhat ki senki. Ha hajlamos vagy többet látni már a kezdet kezdetén egy kapcsolatban, mint ami, és már két nap után a békés öregkort tervezed a kétszáz éves tölgyfa alatt kedvesed kezét fogva, nos ez a lelkesedés minden óvatosságod ellenére sem fog elmúlni. Így azután jön a következő csalódás. És a rákövetkező is.
Hogyan védhetjük meg magunkat ettől?
Visszavonulót fújunk. Gyanakvóak leszünk, nem ismerkedünk. Bezárkózunk. És persze nagyon szenvedünk. De, nem csalódunk, nem bizony! Csakhogy így a boldogságra sincs esélyünk. Akkor talán mégsem ez a járható út?
A kérdés az, hogy meg kell-e magunkat védeni egyáltalán? Mi lenne, ha előre bekalkulálnánk a veszteséget? Ha tudjuk, hogy kockázatos, és mégis meg tudjuk élni a kapcsolatot legyen az barátság akár, vagy szerelem, ha bízni tudunk újra és újra, megteremtjük a lehetőségét a csodának. És ez a legfontosabb: a lehetőség. Bizony, ki vagyunk téve így a testet lelket összetörni képes sérüléseknek, de hitem szerint megéri vállalni a rizikót. Mindegyik ilyen helyzetben van egy legmélyebb pont. Nem szabad tőle félni, meg kell tapasztalni. Ugyanis utána jön egy pillanat, amikor minden, a legapróbb részlet is tündöklően világossá válik. Hol hibáztam én, hol ő, miért nem sikerült valamit véghezvinni. Ezt a pillanatot kell megragadni, leülni, és minden elemében végiggondolni, világos fejjel, kíméletlenül. Hát kihez is lennénk őszinték, ha magunkhoz nem! Ezekután már fel tudunk állni, megteremtettük a továbblépés lehetőségét. Tudjuk, mit nem szabad újra elkövetnünk. (Természetesen elkövetjük, de már nem fog váratlanul érni a következmény.) Így tudunk a veszteségeinkből is csodálatos várat építeni, így tudnak segíteni azok a bolondok is, akik képesek voltak összetörni a szívünket. Ezekkel a csalódásokkal is többek leszünk. És ezáltal következő kedvesünknek is többet fogunk tudni adni magunkból. Ő talán végre megérdemli.
Pécs, 2009. december 14.
Farkas Klára (Sveszti)
Hol születnek a szavak?
Agyad legmélyebb zugában
Rejteznek nyugtalan.
Várják, előre kerülnek,
Létük bizonytalan.
Kimondva, kimondatlanul
Ott csücsülnek körben.
Vagy egymás hegyén hátán
Erre arra dőlve.
Szava van a csendnek,
Szava van a jónak,
A néma tekintetnek,
A lelkedig hatónak.
És vannak szavak, melyek
Lehúzódnak csendben,
Tudj Isten mi pályán
Mélyen a szívedbe.
Ha onnan mondhatod ki,
Ha onnan kerül fényre
Rátalál az biztos
Elrendelt helyére.
Pécs, 2010. február 7.
Farkas Klára (Sveszti)
Rejteznek nyugtalan.
Várják, előre kerülnek,
Létük bizonytalan.
Kimondva, kimondatlanul
Ott csücsülnek körben.
Vagy egymás hegyén hátán
Erre arra dőlve.
Szava van a csendnek,
Szava van a jónak,
A néma tekintetnek,
A lelkedig hatónak.
És vannak szavak, melyek
Lehúzódnak csendben,
Tudj Isten mi pályán
Mélyen a szívedbe.
Ha onnan mondhatod ki,
Ha onnan kerül fényre
Rátalál az biztos
Elrendelt helyére.
Pécs, 2010. február 7.
Farkas Klára (Sveszti)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
