Be kell valljam, nem olvastam végig az összes kommentet.
De teljes mellszélességgel kiállok azok mellett az emberek mellett, akik semmi mást nem szeretnének, mint néhány napot eltölteni barátaik társaságában, a kedvenc bandáikat hallgatva.
És ami lényeg: politikától mentesen.
Attól tartok azonban, hogy ez a demonstráció már régen nem a benzináremelésről szól. A tisztelt szervezők olyan helyet kerestek (és lássuk be, találtak!) maguknak, ahol jó nagyot durranhat a petárda, mi több, "jó" esetben a nemzetközi hírekbe is bekerül. Mi fog történni? Nagy valószínűséggel verekedés lesz. Mert amíg más közterületen van esély arra, hogy békésen menjen végbe egy ilyen demonstráció, addig a "Sziget"-en erre semmi lehetőség. Éppen amiatt, hogy ott bizony vannak magukról megfeledkezett, indulataikat fékezni nem bíró egyedek, akiknek elég egy kis szikra, s máris ott a balhé, amely tönkre teheti az éppen arra járók szórakozását is. Sérülések lesznek, mentők, rendőrök, atrocitások, s még napokig ez fog folyni a médiából, nem a zenei élet ünnepéről szóló híradások. Arra sem gondoltak a tisztelt szervezők, hogy nagyon sok gyermekkorút ezen napon el sem fognak engedni a szüleik a Szigetre, mert féltik őket egyébként is. (Jól teszik, megértem!) De! Egész évben erre készült az a gyerek, vagy nevezzük inkább ifjú felnőttnek, a sértődést elkerülendő. Talán a nyári keresményéből spórolta meg a jegy árát. És most találkozik a politika erejével ott, ahol erre nem is számított. Ez valóban életre szóló élmény lesz. Gratulálok.
2011. július 22., péntek
Queen
Phil Sutcliffe összefoglaló műve a “rock koronás királyai”-nak történetéről.
1991. november 25. hajnali hatóra. Egy második emeleti panellakás konyhája valahol Magyarországon. Vízcsobogás. A háttérben szól a Kossuth rádió. Hírek. Freddie Mercury a Queen együttes énekese november 24-én hosszantartó súlyos betegség következtében elhunyt. Kezemből kiesik a mosogatószivacs. Fejem a konyhaszekrénynek támasztom. Szívem összeszorul, szemeim könnyek homályosítják el, feltör belőlem a zokogás. Valami örökre elveszett. Siratom kamasz éveim, siratom a tényt, hogy az 1986. július 27-i budapesti koncertjüket nem láthattam. És siratom, hogy örökre elveszett annak lehetősége, hogy valaha is élőben részese lehetek a csodának.
Mert csoda volt, és világszerte emberek millióinak vésődött be kitörölhetetlenül elméjébe a Queen egyedülálló hangzásvilága.
Az brit együttest 1971-ben alapította a legendás négyes: Freddie Mercury (ének, billentyűsök), Brian May (elektromos gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob). Első két bakelitkorongjuk bár figyelemreméltó, ám mérsékelt sikere után megjelent az A Night At The Opera című albumuk, melynek csúcspontja a Freddie Mercury által alkotott Bohemian Rhapsody. A felvétel hossza miatt (5 perc 55 másodperc) ki sem akarták adni kislemezen, megjelenését követően azonban 9 hétig vezette a brit slágerlistát, amely sokáig abszolút rekordnak számított.
Se szeri, se száma a Queenről és Freddie Mercury életéről megjelent kiadványoknak, könyveknek, diszkográfiáknak, ám pályafutásuk részletes ismertetésére mindezidáig nem került sor. Ezt az űrt tölti be a brit rockzenei író Phil Sutcliffe 2009-ben megjelent könyve, melyet most végre Maurics András fordításában magyarul is olvashatunk. Olvashatunk, és nézegethetünk is. A kiadvány ugyanis nemcsak érdekesebbnél érdekesebb történetekben, epizódokban, napvilágra ezidáig nem került információkban bővelkedik, de képeskönyvül is szolgál. Bízvást kiemelt helyre kerülhet mindazoknak könyvespolcán, akik hozzám hasonlóan rajongásig imádják az együttes hol felemelő, hol vérpezsdítő zenéjét, a mással össze nem téveszthető vokális hangzásvilágát, a tartalmas és elgondolkodtató, vagy pimaszul gátlástalan dalszövegeit. Nem fog porosodni , mert belelapozni is jó, bárhol kinyithatjuk, újabb és újabb érdekességeket rejt.
A könyv azon kívül, hogy tartalmát tekintve igényes összefoglaló, szép és elegáns is egyben. Ajándékként garantáltan sikert arathat az ifjabb korosztály körében is, hiszen a Queen beírta magát nemcsak a rock, de az egyetemes zenetörténelembe is.
Lapozgatom, olvasgatom, s a háttérben a Somebody To Love szól. Megunhatatlan.
Hihetetlen, hogy idén van megalakulásuk negyvenedik évfordulója.
A könyv a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg.
2011. június 26., vasárnap
Az art deco “Bizarr Királynője” Tamara De Lempicka
Mindössze néhány hete hogy komolyabban felvetődött bennem a kérdés, vajon miért ismerünk oly kevés női festőművészt, női zeneszerzőt. Természetesen ellenpéldákat hozhatunk, ám kétségtelen tény, hogy a nagy, az igazán közismert festők sorában egyetlen nőneműt sem találunk.
Megkockáztatom, hogy Frida Kahlo munkássága is a sűrű balladai homály kékes ködje mögött rejtezne mind a mai napig, ha a róla készült, egyébként nagyszerű filmalkotás főszerepét nem az éppoly tehetséges, mint gyönyörű Salma Hayek játsza, illetve Dora Carrington neve is csak azért ismert a többség számára, mert viharos szerelme filmvászonra kívánkozott. (Hadd kérjek ünnepélyesen bocsánatot azoktól, akik kapásból fel tudnak sorolni 10-15 olyan jelentős női művészt, mint Picasso, Dali, Van Gogh, Goya és folytathatnám a sort természetesen, de nem teszem, mert nem vagyok hivatva azt megítélni, hogy vajon valóban a női nem általában tehetségtelenebb-e a képzőművészetek terén rejtélyes genetikai okokra visszavezethetően, vagy a sikertelenség ismét csak az oly sokat emlegetett diszkrimináció következménye.)
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Tamara de Lempicka nevével találkoztam, aki a manapság ismét oly népszerű, a festészetben mégis ritkaságnak számító art deco stílus egyik jeles képviselője.
De Lempicka a napvilágot Varsóban Tamara Gurwick-Gorska néven 1898-ban látja meg, és jómódú orosz- lengyel családban nő fel. Szülei válása után 14 évesen nagyanyja védőszárnyai alá kerül, beutazzák Európát, végigjárják a híres múzeumokat, ellátogatnak a kor legjelentősebb galériáiba, s a kislány nagy érdeklődéssel szívja magába a klasszikus európai kultúra levegőjét. További iskoláit Svájcban, egy előkelő, jóhírű bentlakásos intézetben végzi. Mindössze 15 éves, amikor egy operaelőadáson megismerkedik Varsó legjóképűbb, a társaság egyik legközkedveltebb férfijával, és szerelem szövődik közöttük. Az 1917-es forradalom már Tadeusz Lempicki feleségeként éri. Amikor férje bolsevik fogságba kerül, a hivatalokat végigjárva, személyes vonzerejét, női bájait is latba vetve eléri, hogy szabadon bocsássák őt. Emigrációba kényszerülnek, hosszas európai utazgatás után végül Párizsban telepednek le. A helyi arisztokrácia gyorsan befogadja őket, és hamarosan a társasági élet központi szereplőivé válnak.
Lempicka elsősorban anyagi megfontolásból kezd el festeni, de becsvágya a művészi kiteljesedés felé hajtja. Elvégzi az Académie de la Grande Chaumiere-t, ahol kubista mesterei André Lhote és Maurice Denis hatása alá kerül, de a nagyanyjával töltött időszak alatt felhalmozódott ismeretei, klasszikus műveltsége is segíti saját egyéni stílusának megteremtésében. Festészetében már a korai időszakban is ötvöződik az art deco leegyszerűsített vonalvezetése, tiszta, helyenként fémes hatású színvilága a kubizmus eszközeivel. De Lempicka hamarosan divatos és keresett portréfestő lesz, képei híven tükrözik a korabeli Párizs vérpezsdítő levegőjét, szellemiségét, a dekadenciát, a gazdagságot, a pazarló fényűzést, de átüt rajtuk a modernizmus, az elgépiesedés szelleme is.
A művész, s egyben a korszak emblematikus alkotása is az “Önarckép zöld Bugattival” szinte plakátszerű: az öntudatos, független nő és a technikai haladás kapcsolatát hirdeti.
A kormányon nyugvó bőrkesztyűbe bújtatott kéz, a felénkforduló, kihívó tekintet, a buja pillantás, az érzéki, rikítóan vörös ajkak a megkövesedett társadalmi normákkal való szembeszegülést, a szabadságot, a fémes színek, a festővászonról szinte legördülő zöld autó pedig a szakadatlan fejlődést szimbolizálják.
Tamara ezidőtájt nemcsak extravagáns, szabados életmódjáról, hanem nimfomániájáról, nyíltan vállalt mindkét nem iránti vonzódásáról, kielégíthetetlen szexuális étvágyáról is híres-hírhedt volt. Vad, erotikus orgiáiról legendák keringtek a párizsi társaságban. Imádta a női testet és nemcsak élvezni, festeni is. Páratlan tehetsége lefegyverző szakmai tudással, precíz anatómiai ismeretekkel egészült ki. Vásznain azonban nemcsak a féktelen bujaság, a tobzódó érzékiség jelenik meg, mint például az 1925-ben készült Group for naked című művén, hanem a gyengéd érzelmek is, mint az Alvó lány esetében, a barokkos szőke fürtök, a hibátlan, hamvas bőr, a telt, puha formák mind mind az angyali ártatlanságot sugallják. Kompozícióin érződik az általa oly jól ismert reneszánsz festészet hatása is. Nőalakjainak hol csábító, hol szűzies, hol kihívó, hol szende tekintetét a színesen omló drapériák lágy redőzése ellenpontozza, vagy éppen hangsúlyozza ki.
De Lempicka alkotói fénykora az 1920-as évekre és az 1930-as évek elejére datálódik, 1925-re túl van első önálló milánói tárlatán, 28 éves korára már megkereste munkájával az első millióját. A 30-as évek közepére, hiába a társadalmi rangot, és teljes anyagi biztonságot nyújtó második házassága Raoul Kuffner báróval, kiég, mély depresszióba zuhan és alkotói válságba kerül. Átmenetileg egy toscanai zárda lakója lesz, ettől várja művészi megújulását, alkotói kedvének visszatértét. Innentől fogva gyakran jelennek meg festményein szentek, képeinek némelyike kifejezetten szentimentális. Vallásos témájú, szegény embereket ábrázoló művei azonban nem aratnak sikert.
1939-ben a náci uralom elől az Egyesült Államokba emigrálnak. A magyar származású rendező King Vidor bevezeti őket a hollywoodi társaságba, megbízásokat is kap, népszerűsége ennek ellenére hanyatlani kezd. Próbálkozik új festőtechnikákkal, majd a szürrealizmus felé orientálódik (Kulcs és kéz), ám hajdani átütő sikereit nem sikerül megközelítenie sem.
Az 50-es 60-as évekre neve és művészete szinte feledésbe merül, mígnem a 70-es évek elején egy fiatal galériatulajdonosokból álló csoport retrospektív kiállítása a 20-as 30-as évek anyagából végre elnyeri a nagyközönség tetszését, s az idősödő művésznő újra átérezheti a siker bódító mámorát.
1978-ban Mexikóba költözik, két évvel később 82 éves korában álmában éri a halál.
Hamvait végakaratának eleget téve helikopterről a még ma is aktív Popocatepetl vulkán kráterébe szórják, hogy az izzó láva mégegyszer lángra lobbantsa szenvedélyes lelkét.
A “Bizarr Királynő” művei ma olyan hírességek gyűjteményét gazdagítják, mint Sir Tim Rice (a Webber musical-ek dalszövegírója) Jack Nicholson, Barbra Streisand, és Madonna, akit meg is ihletett a festőnő távolról sem hétköznapi életútja.
Megjelent: 2011. június 25. Science Caffe
Megkockáztatom, hogy Frida Kahlo munkássága is a sűrű balladai homály kékes ködje mögött rejtezne mind a mai napig, ha a róla készült, egyébként nagyszerű filmalkotás főszerepét nem az éppoly tehetséges, mint gyönyörű Salma Hayek játsza, illetve Dora Carrington neve is csak azért ismert a többség számára, mert viharos szerelme filmvászonra kívánkozott. (Hadd kérjek ünnepélyesen bocsánatot azoktól, akik kapásból fel tudnak sorolni 10-15 olyan jelentős női művészt, mint Picasso, Dali, Van Gogh, Goya és folytathatnám a sort természetesen, de nem teszem, mert nem vagyok hivatva azt megítélni, hogy vajon valóban a női nem általában tehetségtelenebb-e a képzőművészetek terén rejtélyes genetikai okokra visszavezethetően, vagy a sikertelenség ismét csak az oly sokat emlegetett diszkrimináció következménye.)
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Tamara de Lempicka nevével találkoztam, aki a manapság ismét oly népszerű, a festészetben mégis ritkaságnak számító art deco stílus egyik jeles képviselője.
De Lempicka a napvilágot Varsóban Tamara Gurwick-Gorska néven 1898-ban látja meg, és jómódú orosz- lengyel családban nő fel. Szülei válása után 14 évesen nagyanyja védőszárnyai alá kerül, beutazzák Európát, végigjárják a híres múzeumokat, ellátogatnak a kor legjelentősebb galériáiba, s a kislány nagy érdeklődéssel szívja magába a klasszikus európai kultúra levegőjét. További iskoláit Svájcban, egy előkelő, jóhírű bentlakásos intézetben végzi. Mindössze 15 éves, amikor egy operaelőadáson megismerkedik Varsó legjóképűbb, a társaság egyik legközkedveltebb férfijával, és szerelem szövődik közöttük. Az 1917-es forradalom már Tadeusz Lempicki feleségeként éri. Amikor férje bolsevik fogságba kerül, a hivatalokat végigjárva, személyes vonzerejét, női bájait is latba vetve eléri, hogy szabadon bocsássák őt. Emigrációba kényszerülnek, hosszas európai utazgatás után végül Párizsban telepednek le. A helyi arisztokrácia gyorsan befogadja őket, és hamarosan a társasági élet központi szereplőivé válnak.
Lempicka elsősorban anyagi megfontolásból kezd el festeni, de becsvágya a művészi kiteljesedés felé hajtja. Elvégzi az Académie de la Grande Chaumiere-t, ahol kubista mesterei André Lhote és Maurice Denis hatása alá kerül, de a nagyanyjával töltött időszak alatt felhalmozódott ismeretei, klasszikus műveltsége is segíti saját egyéni stílusának megteremtésében. Festészetében már a korai időszakban is ötvöződik az art deco leegyszerűsített vonalvezetése, tiszta, helyenként fémes hatású színvilága a kubizmus eszközeivel. De Lempicka hamarosan divatos és keresett portréfestő lesz, képei híven tükrözik a korabeli Párizs vérpezsdítő levegőjét, szellemiségét, a dekadenciát, a gazdagságot, a pazarló fényűzést, de átüt rajtuk a modernizmus, az elgépiesedés szelleme is.
A művész, s egyben a korszak emblematikus alkotása is az “Önarckép zöld Bugattival” szinte plakátszerű: az öntudatos, független nő és a technikai haladás kapcsolatát hirdeti.
A kormányon nyugvó bőrkesztyűbe bújtatott kéz, a felénkforduló, kihívó tekintet, a buja pillantás, az érzéki, rikítóan vörös ajkak a megkövesedett társadalmi normákkal való szembeszegülést, a szabadságot, a fémes színek, a festővászonról szinte legördülő zöld autó pedig a szakadatlan fejlődést szimbolizálják.
Tamara ezidőtájt nemcsak extravagáns, szabados életmódjáról, hanem nimfomániájáról, nyíltan vállalt mindkét nem iránti vonzódásáról, kielégíthetetlen szexuális étvágyáról is híres-hírhedt volt. Vad, erotikus orgiáiról legendák keringtek a párizsi társaságban. Imádta a női testet és nemcsak élvezni, festeni is. Páratlan tehetsége lefegyverző szakmai tudással, precíz anatómiai ismeretekkel egészült ki. Vásznain azonban nemcsak a féktelen bujaság, a tobzódó érzékiség jelenik meg, mint például az 1925-ben készült Group for naked című művén, hanem a gyengéd érzelmek is, mint az Alvó lány esetében, a barokkos szőke fürtök, a hibátlan, hamvas bőr, a telt, puha formák mind mind az angyali ártatlanságot sugallják. Kompozícióin érződik az általa oly jól ismert reneszánsz festészet hatása is. Nőalakjainak hol csábító, hol szűzies, hol kihívó, hol szende tekintetét a színesen omló drapériák lágy redőzése ellenpontozza, vagy éppen hangsúlyozza ki.
De Lempicka alkotói fénykora az 1920-as évekre és az 1930-as évek elejére datálódik, 1925-re túl van első önálló milánói tárlatán, 28 éves korára már megkereste munkájával az első millióját. A 30-as évek közepére, hiába a társadalmi rangot, és teljes anyagi biztonságot nyújtó második házassága Raoul Kuffner báróval, kiég, mély depresszióba zuhan és alkotói válságba kerül. Átmenetileg egy toscanai zárda lakója lesz, ettől várja művészi megújulását, alkotói kedvének visszatértét. Innentől fogva gyakran jelennek meg festményein szentek, képeinek némelyike kifejezetten szentimentális. Vallásos témájú, szegény embereket ábrázoló művei azonban nem aratnak sikert.
1939-ben a náci uralom elől az Egyesült Államokba emigrálnak. A magyar származású rendező King Vidor bevezeti őket a hollywoodi társaságba, megbízásokat is kap, népszerűsége ennek ellenére hanyatlani kezd. Próbálkozik új festőtechnikákkal, majd a szürrealizmus felé orientálódik (Kulcs és kéz), ám hajdani átütő sikereit nem sikerül megközelítenie sem.
Az 50-es 60-as évekre neve és művészete szinte feledésbe merül, mígnem a 70-es évek elején egy fiatal galériatulajdonosokból álló csoport retrospektív kiállítása a 20-as 30-as évek anyagából végre elnyeri a nagyközönség tetszését, s az idősödő művésznő újra átérezheti a siker bódító mámorát.
1978-ban Mexikóba költözik, két évvel később 82 éves korában álmában éri a halál.
Hamvait végakaratának eleget téve helikopterről a még ma is aktív Popocatepetl vulkán kráterébe szórják, hogy az izzó láva mégegyszer lángra lobbantsa szenvedélyes lelkét.
A “Bizarr Királynő” művei ma olyan hírességek gyűjteményét gazdagítják, mint Sir Tim Rice (a Webber musical-ek dalszövegírója) Jack Nicholson, Barbra Streisand, és Madonna, akit meg is ihletett a festőnő távolról sem hétköznapi életútja.
Megjelent: 2011. június 25. Science Caffe
2011. március 7., hétfő
2011. február 22., kedd
Néhány mondat a háború ellen egy kicsit másképp
Háborúellenes vagyok. Mint ahogy minden józanul gondolkodó ember, ismerőseim, haverjaim, barátaim is. Így aztán ezzel nem is mondok semmi rendkívülit.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
2011. február 4., péntek
2010. november 22., hétfő
Vujity Tvrtko: Búcsú a Pokoltól
Közönségtalálkozó
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
