Az igazi művész ezerszer erősebben éli meg, s úgy önti szavakba a mi fájdalmainkat is. Eközben az ő lelke emésztődik el. Helyettünk járja el haláltáncát. Helyettünk sikolt.
Amy haldoklott évek óta. Poklot járó lelke végre megpihent.
Az ő magányos halála ihlette az alábbi sorokat:
Lábaim helyén kitépett gyökereket vonszolok magam után. Kiszáradt sivatag az egész életem. Sóssá áztatják a földet könnyeim, s rajta semmi sem terem. Volt boldogságaim morzsái után kutatok vaksin. Szétosztanám magam, de nem kellek senkinek. Nem hiányzom immár önmagamnak sem.
Nincs visszaút.
Előttem bezárt kapu.
Nyitnám, de kulcs sehol. Körmöm a keményfába váj, míg vért serken a körömágy. Végül leülök csüggedten sírva, titkon várva, valaki rám talál. Valaki, akire végre ráemelhetem könnyes tekintetem, talán lesz merszem felnézni, s talán neki is lesz bátorsága kérdezni könnyeim okát. S talán türelemmel kivárja zavaros válaszom, s meghallja végre szívet szaggató sikolyom. De többnyire hiába várok. Csak ülök öntudatlan önmagamba zárva. Ujjaim jeleket rajzolnak a porba, mind sírva sárrá dalolt üzenet, s a szél emlékké repíti majd a kiszáradt porszemeket. A csend dübörgése megsüketít. Mindenütt ragyoghat a nap, csak hol én kuporgok, ott sötétlik árnyék. A belső kiáltás némára zárja ajkaim. Szám mozog, és suttog valahol belül egy imát a lélek, de ajkam nem formál szavakat, hangszálaimat nem rezgeti meg a visszafojtott levegő. Szívemre száradnak a könnyek, arcomat merevvé torzítja a bánat, szememből már rég kihunyt a fény.
De nézd csak lelkemben még mindig gyertyát tart egy kis manó, saját apró testével óvja a pislákoló lángot, hogy el ne oltsa mélyről jött óvatlan sóhajtásom. Adná kezembe, de nem éri el bénára dermedt karom.Kérlek, segíts, talán vérző lelkem legutolsó szikráját ő tartja kezében. Ne hagyd magára. Ne hagyd egyedül, kérlek. Félek.
2011. július 25., hétfő
2011. július 22., péntek
Magánvélemény egy, a "Sziget"-re szervezett tüntetésről
Be kell valljam, nem olvastam végig az összes kommentet.
De teljes mellszélességgel kiállok azok mellett az emberek mellett, akik semmi mást nem szeretnének, mint néhány napot eltölteni barátaik társaságában, a kedvenc bandáikat hallgatva.
És ami lényeg: politikától mentesen.
Attól tartok azonban, hogy ez a demonstráció már régen nem a benzináremelésről szól. A tisztelt szervezők olyan helyet kerestek (és lássuk be, találtak!) maguknak, ahol jó nagyot durranhat a petárda, mi több, "jó" esetben a nemzetközi hírekbe is bekerül. Mi fog történni? Nagy valószínűséggel verekedés lesz. Mert amíg más közterületen van esély arra, hogy békésen menjen végbe egy ilyen demonstráció, addig a "Sziget"-en erre semmi lehetőség. Éppen amiatt, hogy ott bizony vannak magukról megfeledkezett, indulataikat fékezni nem bíró egyedek, akiknek elég egy kis szikra, s máris ott a balhé, amely tönkre teheti az éppen arra járók szórakozását is. Sérülések lesznek, mentők, rendőrök, atrocitások, s még napokig ez fog folyni a médiából, nem a zenei élet ünnepéről szóló híradások. Arra sem gondoltak a tisztelt szervezők, hogy nagyon sok gyermekkorút ezen napon el sem fognak engedni a szüleik a Szigetre, mert féltik őket egyébként is. (Jól teszik, megértem!) De! Egész évben erre készült az a gyerek, vagy nevezzük inkább ifjú felnőttnek, a sértődést elkerülendő. Talán a nyári keresményéből spórolta meg a jegy árát. És most találkozik a politika erejével ott, ahol erre nem is számított. Ez valóban életre szóló élmény lesz. Gratulálok.
De teljes mellszélességgel kiállok azok mellett az emberek mellett, akik semmi mást nem szeretnének, mint néhány napot eltölteni barátaik társaságában, a kedvenc bandáikat hallgatva.
És ami lényeg: politikától mentesen.
Attól tartok azonban, hogy ez a demonstráció már régen nem a benzináremelésről szól. A tisztelt szervezők olyan helyet kerestek (és lássuk be, találtak!) maguknak, ahol jó nagyot durranhat a petárda, mi több, "jó" esetben a nemzetközi hírekbe is bekerül. Mi fog történni? Nagy valószínűséggel verekedés lesz. Mert amíg más közterületen van esély arra, hogy békésen menjen végbe egy ilyen demonstráció, addig a "Sziget"-en erre semmi lehetőség. Éppen amiatt, hogy ott bizony vannak magukról megfeledkezett, indulataikat fékezni nem bíró egyedek, akiknek elég egy kis szikra, s máris ott a balhé, amely tönkre teheti az éppen arra járók szórakozását is. Sérülések lesznek, mentők, rendőrök, atrocitások, s még napokig ez fog folyni a médiából, nem a zenei élet ünnepéről szóló híradások. Arra sem gondoltak a tisztelt szervezők, hogy nagyon sok gyermekkorút ezen napon el sem fognak engedni a szüleik a Szigetre, mert féltik őket egyébként is. (Jól teszik, megértem!) De! Egész évben erre készült az a gyerek, vagy nevezzük inkább ifjú felnőttnek, a sértődést elkerülendő. Talán a nyári keresményéből spórolta meg a jegy árát. És most találkozik a politika erejével ott, ahol erre nem is számított. Ez valóban életre szóló élmény lesz. Gratulálok.
Queen
Phil Sutcliffe összefoglaló műve a “rock koronás királyai”-nak történetéről.
1991. november 25. hajnali hatóra. Egy második emeleti panellakás konyhája valahol Magyarországon. Vízcsobogás. A háttérben szól a Kossuth rádió. Hírek. Freddie Mercury a Queen együttes énekese november 24-én hosszantartó súlyos betegség következtében elhunyt. Kezemből kiesik a mosogatószivacs. Fejem a konyhaszekrénynek támasztom. Szívem összeszorul, szemeim könnyek homályosítják el, feltör belőlem a zokogás. Valami örökre elveszett. Siratom kamasz éveim, siratom a tényt, hogy az 1986. július 27-i budapesti koncertjüket nem láthattam. És siratom, hogy örökre elveszett annak lehetősége, hogy valaha is élőben részese lehetek a csodának.
Mert csoda volt, és világszerte emberek millióinak vésődött be kitörölhetetlenül elméjébe a Queen egyedülálló hangzásvilága.
Az brit együttest 1971-ben alapította a legendás négyes: Freddie Mercury (ének, billentyűsök), Brian May (elektromos gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob). Első két bakelitkorongjuk bár figyelemreméltó, ám mérsékelt sikere után megjelent az A Night At The Opera című albumuk, melynek csúcspontja a Freddie Mercury által alkotott Bohemian Rhapsody. A felvétel hossza miatt (5 perc 55 másodperc) ki sem akarták adni kislemezen, megjelenését követően azonban 9 hétig vezette a brit slágerlistát, amely sokáig abszolút rekordnak számított.
Se szeri, se száma a Queenről és Freddie Mercury életéről megjelent kiadványoknak, könyveknek, diszkográfiáknak, ám pályafutásuk részletes ismertetésére mindezidáig nem került sor. Ezt az űrt tölti be a brit rockzenei író Phil Sutcliffe 2009-ben megjelent könyve, melyet most végre Maurics András fordításában magyarul is olvashatunk. Olvashatunk, és nézegethetünk is. A kiadvány ugyanis nemcsak érdekesebbnél érdekesebb történetekben, epizódokban, napvilágra ezidáig nem került információkban bővelkedik, de képeskönyvül is szolgál. Bízvást kiemelt helyre kerülhet mindazoknak könyvespolcán, akik hozzám hasonlóan rajongásig imádják az együttes hol felemelő, hol vérpezsdítő zenéjét, a mással össze nem téveszthető vokális hangzásvilágát, a tartalmas és elgondolkodtató, vagy pimaszul gátlástalan dalszövegeit. Nem fog porosodni , mert belelapozni is jó, bárhol kinyithatjuk, újabb és újabb érdekességeket rejt.
A könyv azon kívül, hogy tartalmát tekintve igényes összefoglaló, szép és elegáns is egyben. Ajándékként garantáltan sikert arathat az ifjabb korosztály körében is, hiszen a Queen beírta magát nemcsak a rock, de az egyetemes zenetörténelembe is.
Lapozgatom, olvasgatom, s a háttérben a Somebody To Love szól. Megunhatatlan.
Hihetetlen, hogy idén van megalakulásuk negyvenedik évfordulója.
A könyv a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg.
2011. június 26., vasárnap
Az art deco “Bizarr Királynője” Tamara De Lempicka
Mindössze néhány hete hogy komolyabban felvetődött bennem a kérdés, vajon miért ismerünk oly kevés női festőművészt, női zeneszerzőt. Természetesen ellenpéldákat hozhatunk, ám kétségtelen tény, hogy a nagy, az igazán közismert festők sorában egyetlen nőneműt sem találunk.
Megkockáztatom, hogy Frida Kahlo munkássága is a sűrű balladai homály kékes ködje mögött rejtezne mind a mai napig, ha a róla készült, egyébként nagyszerű filmalkotás főszerepét nem az éppoly tehetséges, mint gyönyörű Salma Hayek játsza, illetve Dora Carrington neve is csak azért ismert a többség számára, mert viharos szerelme filmvászonra kívánkozott. (Hadd kérjek ünnepélyesen bocsánatot azoktól, akik kapásból fel tudnak sorolni 10-15 olyan jelentős női művészt, mint Picasso, Dali, Van Gogh, Goya és folytathatnám a sort természetesen, de nem teszem, mert nem vagyok hivatva azt megítélni, hogy vajon valóban a női nem általában tehetségtelenebb-e a képzőművészetek terén rejtélyes genetikai okokra visszavezethetően, vagy a sikertelenség ismét csak az oly sokat emlegetett diszkrimináció következménye.)
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Tamara de Lempicka nevével találkoztam, aki a manapság ismét oly népszerű, a festészetben mégis ritkaságnak számító art deco stílus egyik jeles képviselője.
De Lempicka a napvilágot Varsóban Tamara Gurwick-Gorska néven 1898-ban látja meg, és jómódú orosz- lengyel családban nő fel. Szülei válása után 14 évesen nagyanyja védőszárnyai alá kerül, beutazzák Európát, végigjárják a híres múzeumokat, ellátogatnak a kor legjelentősebb galériáiba, s a kislány nagy érdeklődéssel szívja magába a klasszikus európai kultúra levegőjét. További iskoláit Svájcban, egy előkelő, jóhírű bentlakásos intézetben végzi. Mindössze 15 éves, amikor egy operaelőadáson megismerkedik Varsó legjóképűbb, a társaság egyik legközkedveltebb férfijával, és szerelem szövődik közöttük. Az 1917-es forradalom már Tadeusz Lempicki feleségeként éri. Amikor férje bolsevik fogságba kerül, a hivatalokat végigjárva, személyes vonzerejét, női bájait is latba vetve eléri, hogy szabadon bocsássák őt. Emigrációba kényszerülnek, hosszas európai utazgatás után végül Párizsban telepednek le. A helyi arisztokrácia gyorsan befogadja őket, és hamarosan a társasági élet központi szereplőivé válnak.
Lempicka elsősorban anyagi megfontolásból kezd el festeni, de becsvágya a művészi kiteljesedés felé hajtja. Elvégzi az Académie de la Grande Chaumiere-t, ahol kubista mesterei André Lhote és Maurice Denis hatása alá kerül, de a nagyanyjával töltött időszak alatt felhalmozódott ismeretei, klasszikus műveltsége is segíti saját egyéni stílusának megteremtésében. Festészetében már a korai időszakban is ötvöződik az art deco leegyszerűsített vonalvezetése, tiszta, helyenként fémes hatású színvilága a kubizmus eszközeivel. De Lempicka hamarosan divatos és keresett portréfestő lesz, képei híven tükrözik a korabeli Párizs vérpezsdítő levegőjét, szellemiségét, a dekadenciát, a gazdagságot, a pazarló fényűzést, de átüt rajtuk a modernizmus, az elgépiesedés szelleme is.
A művész, s egyben a korszak emblematikus alkotása is az “Önarckép zöld Bugattival” szinte plakátszerű: az öntudatos, független nő és a technikai haladás kapcsolatát hirdeti.
A kormányon nyugvó bőrkesztyűbe bújtatott kéz, a felénkforduló, kihívó tekintet, a buja pillantás, az érzéki, rikítóan vörös ajkak a megkövesedett társadalmi normákkal való szembeszegülést, a szabadságot, a fémes színek, a festővászonról szinte legördülő zöld autó pedig a szakadatlan fejlődést szimbolizálják.
Tamara ezidőtájt nemcsak extravagáns, szabados életmódjáról, hanem nimfomániájáról, nyíltan vállalt mindkét nem iránti vonzódásáról, kielégíthetetlen szexuális étvágyáról is híres-hírhedt volt. Vad, erotikus orgiáiról legendák keringtek a párizsi társaságban. Imádta a női testet és nemcsak élvezni, festeni is. Páratlan tehetsége lefegyverző szakmai tudással, precíz anatómiai ismeretekkel egészült ki. Vásznain azonban nemcsak a féktelen bujaság, a tobzódó érzékiség jelenik meg, mint például az 1925-ben készült Group for naked című művén, hanem a gyengéd érzelmek is, mint az Alvó lány esetében, a barokkos szőke fürtök, a hibátlan, hamvas bőr, a telt, puha formák mind mind az angyali ártatlanságot sugallják. Kompozícióin érződik az általa oly jól ismert reneszánsz festészet hatása is. Nőalakjainak hol csábító, hol szűzies, hol kihívó, hol szende tekintetét a színesen omló drapériák lágy redőzése ellenpontozza, vagy éppen hangsúlyozza ki.
De Lempicka alkotói fénykora az 1920-as évekre és az 1930-as évek elejére datálódik, 1925-re túl van első önálló milánói tárlatán, 28 éves korára már megkereste munkájával az első millióját. A 30-as évek közepére, hiába a társadalmi rangot, és teljes anyagi biztonságot nyújtó második házassága Raoul Kuffner báróval, kiég, mély depresszióba zuhan és alkotói válságba kerül. Átmenetileg egy toscanai zárda lakója lesz, ettől várja művészi megújulását, alkotói kedvének visszatértét. Innentől fogva gyakran jelennek meg festményein szentek, képeinek némelyike kifejezetten szentimentális. Vallásos témájú, szegény embereket ábrázoló művei azonban nem aratnak sikert.
1939-ben a náci uralom elől az Egyesült Államokba emigrálnak. A magyar származású rendező King Vidor bevezeti őket a hollywoodi társaságba, megbízásokat is kap, népszerűsége ennek ellenére hanyatlani kezd. Próbálkozik új festőtechnikákkal, majd a szürrealizmus felé orientálódik (Kulcs és kéz), ám hajdani átütő sikereit nem sikerül megközelítenie sem.
Az 50-es 60-as évekre neve és művészete szinte feledésbe merül, mígnem a 70-es évek elején egy fiatal galériatulajdonosokból álló csoport retrospektív kiállítása a 20-as 30-as évek anyagából végre elnyeri a nagyközönség tetszését, s az idősödő művésznő újra átérezheti a siker bódító mámorát.
1978-ban Mexikóba költözik, két évvel később 82 éves korában álmában éri a halál.
Hamvait végakaratának eleget téve helikopterről a még ma is aktív Popocatepetl vulkán kráterébe szórják, hogy az izzó láva mégegyszer lángra lobbantsa szenvedélyes lelkét.
A “Bizarr Királynő” művei ma olyan hírességek gyűjteményét gazdagítják, mint Sir Tim Rice (a Webber musical-ek dalszövegírója) Jack Nicholson, Barbra Streisand, és Madonna, akit meg is ihletett a festőnő távolról sem hétköznapi életútja.
Megjelent: 2011. június 25. Science Caffe
Megkockáztatom, hogy Frida Kahlo munkássága is a sűrű balladai homály kékes ködje mögött rejtezne mind a mai napig, ha a róla készült, egyébként nagyszerű filmalkotás főszerepét nem az éppoly tehetséges, mint gyönyörű Salma Hayek játsza, illetve Dora Carrington neve is csak azért ismert a többség számára, mert viharos szerelme filmvászonra kívánkozott. (Hadd kérjek ünnepélyesen bocsánatot azoktól, akik kapásból fel tudnak sorolni 10-15 olyan jelentős női művészt, mint Picasso, Dali, Van Gogh, Goya és folytathatnám a sort természetesen, de nem teszem, mert nem vagyok hivatva azt megítélni, hogy vajon valóban a női nem általában tehetségtelenebb-e a képzőművészetek terén rejtélyes genetikai okokra visszavezethetően, vagy a sikertelenség ismét csak az oly sokat emlegetett diszkrimináció következménye.)
Ezek a gondolatok foglalkoztattak, amikor Tamara de Lempicka nevével találkoztam, aki a manapság ismét oly népszerű, a festészetben mégis ritkaságnak számító art deco stílus egyik jeles képviselője.
De Lempicka a napvilágot Varsóban Tamara Gurwick-Gorska néven 1898-ban látja meg, és jómódú orosz- lengyel családban nő fel. Szülei válása után 14 évesen nagyanyja védőszárnyai alá kerül, beutazzák Európát, végigjárják a híres múzeumokat, ellátogatnak a kor legjelentősebb galériáiba, s a kislány nagy érdeklődéssel szívja magába a klasszikus európai kultúra levegőjét. További iskoláit Svájcban, egy előkelő, jóhírű bentlakásos intézetben végzi. Mindössze 15 éves, amikor egy operaelőadáson megismerkedik Varsó legjóképűbb, a társaság egyik legközkedveltebb férfijával, és szerelem szövődik közöttük. Az 1917-es forradalom már Tadeusz Lempicki feleségeként éri. Amikor férje bolsevik fogságba kerül, a hivatalokat végigjárva, személyes vonzerejét, női bájait is latba vetve eléri, hogy szabadon bocsássák őt. Emigrációba kényszerülnek, hosszas európai utazgatás után végül Párizsban telepednek le. A helyi arisztokrácia gyorsan befogadja őket, és hamarosan a társasági élet központi szereplőivé válnak.
Lempicka elsősorban anyagi megfontolásból kezd el festeni, de becsvágya a művészi kiteljesedés felé hajtja. Elvégzi az Académie de la Grande Chaumiere-t, ahol kubista mesterei André Lhote és Maurice Denis hatása alá kerül, de a nagyanyjával töltött időszak alatt felhalmozódott ismeretei, klasszikus műveltsége is segíti saját egyéni stílusának megteremtésében. Festészetében már a korai időszakban is ötvöződik az art deco leegyszerűsített vonalvezetése, tiszta, helyenként fémes hatású színvilága a kubizmus eszközeivel. De Lempicka hamarosan divatos és keresett portréfestő lesz, képei híven tükrözik a korabeli Párizs vérpezsdítő levegőjét, szellemiségét, a dekadenciát, a gazdagságot, a pazarló fényűzést, de átüt rajtuk a modernizmus, az elgépiesedés szelleme is.
A művész, s egyben a korszak emblematikus alkotása is az “Önarckép zöld Bugattival” szinte plakátszerű: az öntudatos, független nő és a technikai haladás kapcsolatát hirdeti.
A kormányon nyugvó bőrkesztyűbe bújtatott kéz, a felénkforduló, kihívó tekintet, a buja pillantás, az érzéki, rikítóan vörös ajkak a megkövesedett társadalmi normákkal való szembeszegülést, a szabadságot, a fémes színek, a festővászonról szinte legördülő zöld autó pedig a szakadatlan fejlődést szimbolizálják.
Tamara ezidőtájt nemcsak extravagáns, szabados életmódjáról, hanem nimfomániájáról, nyíltan vállalt mindkét nem iránti vonzódásáról, kielégíthetetlen szexuális étvágyáról is híres-hírhedt volt. Vad, erotikus orgiáiról legendák keringtek a párizsi társaságban. Imádta a női testet és nemcsak élvezni, festeni is. Páratlan tehetsége lefegyverző szakmai tudással, precíz anatómiai ismeretekkel egészült ki. Vásznain azonban nemcsak a féktelen bujaság, a tobzódó érzékiség jelenik meg, mint például az 1925-ben készült Group for naked című művén, hanem a gyengéd érzelmek is, mint az Alvó lány esetében, a barokkos szőke fürtök, a hibátlan, hamvas bőr, a telt, puha formák mind mind az angyali ártatlanságot sugallják. Kompozícióin érződik az általa oly jól ismert reneszánsz festészet hatása is. Nőalakjainak hol csábító, hol szűzies, hol kihívó, hol szende tekintetét a színesen omló drapériák lágy redőzése ellenpontozza, vagy éppen hangsúlyozza ki.
De Lempicka alkotói fénykora az 1920-as évekre és az 1930-as évek elejére datálódik, 1925-re túl van első önálló milánói tárlatán, 28 éves korára már megkereste munkájával az első millióját. A 30-as évek közepére, hiába a társadalmi rangot, és teljes anyagi biztonságot nyújtó második házassága Raoul Kuffner báróval, kiég, mély depresszióba zuhan és alkotói válságba kerül. Átmenetileg egy toscanai zárda lakója lesz, ettől várja művészi megújulását, alkotói kedvének visszatértét. Innentől fogva gyakran jelennek meg festményein szentek, képeinek némelyike kifejezetten szentimentális. Vallásos témájú, szegény embereket ábrázoló művei azonban nem aratnak sikert.
1939-ben a náci uralom elől az Egyesült Államokba emigrálnak. A magyar származású rendező King Vidor bevezeti őket a hollywoodi társaságba, megbízásokat is kap, népszerűsége ennek ellenére hanyatlani kezd. Próbálkozik új festőtechnikákkal, majd a szürrealizmus felé orientálódik (Kulcs és kéz), ám hajdani átütő sikereit nem sikerül megközelítenie sem.
Az 50-es 60-as évekre neve és művészete szinte feledésbe merül, mígnem a 70-es évek elején egy fiatal galériatulajdonosokból álló csoport retrospektív kiállítása a 20-as 30-as évek anyagából végre elnyeri a nagyközönség tetszését, s az idősödő művésznő újra átérezheti a siker bódító mámorát.
1978-ban Mexikóba költözik, két évvel később 82 éves korában álmában éri a halál.
Hamvait végakaratának eleget téve helikopterről a még ma is aktív Popocatepetl vulkán kráterébe szórják, hogy az izzó láva mégegyszer lángra lobbantsa szenvedélyes lelkét.
A “Bizarr Királynő” művei ma olyan hírességek gyűjteményét gazdagítják, mint Sir Tim Rice (a Webber musical-ek dalszövegírója) Jack Nicholson, Barbra Streisand, és Madonna, akit meg is ihletett a festőnő távolról sem hétköznapi életútja.
Megjelent: 2011. június 25. Science Caffe
2011. március 7., hétfő
2011. február 22., kedd
Néhány mondat a háború ellen egy kicsit másképp
Háborúellenes vagyok. Mint ahogy minden józanul gondolkodó ember, ismerőseim, haverjaim, barátaim is. Így aztán ezzel nem is mondok semmi rendkívülit.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
Nem az a baj, hogy túl általános, hanem az, hogy ez ebben a formában nem is állásfoglalás. Nincs semmi értelme. Nincs mögötte tartalom. Természetesen én is legszívesebben odaültetném a világ (az alvilág)hatalmasságait - akik saját népük fiait küldik harcba-, a Klimov -féle film elé (Jöjj és lásd!), és a hányásig nézetném velük. Ideje azonban végiggondolnom pontosan, mit is takar számomra ez a kijelentés.
Tombol az erőszak. Folyamatosan. A fegyvergyártók és fegyverkereskedők zsebét hizlalva. A kapzsiság uralja a világot.
Ne legyünk álszentek.
Tegyük félre naív "világbéke"-vágyunkat, és gondolkodjunk el az alábbiakon:
Hány milliárd embernek ad munkalehetőséget, ha a világ másik felén halomra gyilkolják egymást, vélt vagy valós indokkal, a tárgyalt téma szempontjából teljesen mindegy. Nem csak az emberi élet kioltására alkalmas eszközökről, és az egyre fejlettebb szerkezetekről beszélek. Ebbe a körbe beletartozik a katonai ruházattól elkezdve, az élelmiszeren keresztül a kantinban elfogyasztott sörig minden. Vajon ez mennyi nyersanyagot emészthet fel? Azt is dolgozók milliói termelik meg. Amellett tehát, hogy hatalmas felvevő piac a háború, családok millióinak teremt mindennapi megélhetést. (És persze tesz nyomorékká, nyomorult földönfutóvá.)
Mérhetelen nagy anyagi és szellemi erőforrásokat áldoznak a hadiipar kutatásaira. Ha pedig már kipróbálták az új eszközöket (erre is jó ugye egy egy kívülről gerjesztett konfliktus!) megjelenik hétköznapi használatban is. Civil életünk megannyi kiegészítőjét, a flancosabbnál flancosabb kütyüket, továbbmegyek: a mind hatásosabb gyógyszereket köszönhetjük(?) ezen kutatásoknak. A tudományos, technikai haladáshoz így járul hozzá a hadiipar.
A hadiipar mágnásai támogatják a kultúrát, finanszíroznak kutatásokat és feltevésem szerint adományokkal, segélyekkel támogatják pont azon országok népeit is, amelyeket az ő halálos, pusztító fegyvereikkel romboltak földig.
A helyreállítási munkálatokban ismét csak hatalmas üzlet van. (Rombolnunk kell, hogy újjáépíthessünk?)
Tudom, hogy nem jól van ez így, de fogalmam nincs, hogyan lehetne máshogy. Képzeljük csak el, ha most egyszerre kitörne a világbéke. Hány és hány millió ember kerülne az utcára? Régóta tudom, hogy nem áll módomban a világot megváltani. Eljutottam azonban odáig, hogy a kérdés lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogy eddig képzeltem. Mégsem vagyok hajlandó megbékélni a gondolattal, hogy a háború szükséges rossz.
Mégis engedtessék meg nekem, hogy a fentiekben leírtak ellenére is gyűlöljem az erőszak, az agresszió minden formáját és eszközét. A verbálisat is. (De erről majd legközelebb.)
2011. február 22.
2011. február 4., péntek
2010. november 22., hétfő
Vujity Tvrtko: Búcsú a Pokoltól
Közönségtalálkozó
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
2010. november 19.
Pécs, Cella Septichora
Vujity Tvrtko Búcsú a Polkoltól című könyvének megjelenése alkalmából tartott közönségtalálkozóra november 19-én 18 órakor került sor a Pécsett, a Cella Septichora Látogató Központban.
(Pécsi lévén kötelességemnek érzem, hogy a helyszínről is szóljak néhány szót. A Cella Septichora ókeresztény sírépítmény. A hétkaréjos későrómai épület az egész Duna vidéken egydülálló alaprajzú, a IV. században épült. 4-6 méter mélyen a római kori járószintre ereszkedve láthatjuk a a sírkamrák gazdagon festett, freskókkal díszített oldalfalait, melyek néhol két méter magasságig megmaradtak. A ritkaságszámba menő régészeti lelőhelyet 2007 óta csodálhatják meg a látogatók.)
Ennél méltóbb környezetben nem is kerülhetett volna sor a könyvebemutatóra, melynek bevezetéseként Páva Zsolt, városunk polgármestere méltatta a Pulitzer-emlékdíjas újságíró, TV riporter munkásságát, és a "Pécs Jószolgálati Nagykövete" címet adományozta az írónak, aki elkötelezett pécsiként terjeszti a baranyai megyeszékhely jóhírét országszerte és a határainkon túl.
Vujity Tvrtko könyvében a tőle megszokott szenvedéllyel meséli nekünk olykor pokoli, időnként megmosolyogtató, néha torokszoratóan felemelő élményeit. Vannak, akik hatásvadásznak tartják, ne feledjük azonban, hogy ezeknek a történeteknek ő csupán közvetítője. Szavai nyomán nem fantáziaszülte rémmesék birodalmában járunk, hanem itt a Földön. Nem is kell sokezer mérföldet megtenni, elég Kárpátalja magyarlakta vidékeit felkeresni, ahol istállóból átalakított helyiségben rendel az orvos, fertőtlenítőszer, alapvető műszerek, és gyógyszerek híján vodkát alkalmazva fájdalomcsillapításként, mielőtt összevarrja a a páciens hasán tátongó mély sebet.
Olyan helyeken jár forgatócsoportjával, ahová ha el is jutnánk, elfordítanánk a tekintetünket, összeborzadván a látványtól. Ő azonban megosztja velünk ezt a borzalmat, szembesít vele, képünkbe nyomja. És közben kifakad:
"Átkoztam azt a percet, amelyben a sors megajándékozott a hallás és látás képességével!"
Aki ennyi emberi, vagyis inkább embertelen gonoszsággal találkozik, aki ennyi brutális történetnek szemtanúja, annak szemében felértékelődnek az olyan hétköznapi örömök, mint a családi kötődés, az anyai szeretet, a szerelmes ölelés, a gyermekei mosolya. Lehet, hogy a mennybe is a poklon át vezet az út? És vajon hány poklot kell megjárnunk ahhoz, hogy végre meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, és itt van egy karnyújtásnyira tőlünk?
A Búcsú a Pokoltól mégis a túlélés könyve. Mert hitet ad, hogy ebben az eldurvult, tébolyult világban is él olyan ember, aki képes megbocsátani annak, aki bár vétlenül élete tragédiáját okozta, vagy jószívvel gondol arra a nemzetre, ahol fia brutális gyilkosság áldozata lett. Él egy olyan magyar házaspár a számunkra csak a híradásokból ismert Ruandában - ahol 97 nap alatt egymillió embert mészároltak le úgy, hogy elpusztítottak egy egész generációnyi gyermeket is - akik arra tették fel az életüket, hogy az 1994-ben kirobbant polgárháború nyomán elpusztított Közép-Afrikai Adventista Egyetemet újjáépítsék.
Tvrtkonak küldetése van. Mégpedig az, hogy a nap, mint nap ránkzúdított médiaszemét közepette megállítson egy pillanatra. Fakasszon örömkönnyeket, vagy késztessen keserű nevetésre. Teszi ezt a maga eszközeivel. Például most megjelent felemelő olvasmányul szolgáló könyvével, mely méltó karácsonyi ajándékként kerülhet sokunk fenyőfája alá.
2010. november 17., szerda
Rekviem egy álomért
Október végén múlt tíz éve, hogy Darren Aronofsky filmje a Requiem for a Dream a mozikba került.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
A film alapjául szolgáló regény Hubert Selby Jr. tollából származik, a megjelenés éve 1978. Selby fiatalnak már nem mondható ekkor (50 éves), s mi több, egészségesnek sem, hiszen 1947-ben előrehaladott tuberkulózist állapítanak meg nála, s többszöri egymást követő műtét során a tüdeje nagy részét eltávolítják. Mindössze néhány évet jósolnak neki, s mitagadás ő mindent el is követ, hogy e jóslatot valóra váltsa. Évtizedekig nem tud szabadulni a kezelése következtében kialakult gyógyszer és heroinfüggőségétől. Krónikus léguti problémái élete végéig (2004!) elkísérik. Megrendült egészségi állapota miatt rendszeres munkát nem vállalhat, egy barátja biztatására írásba fog. Öniróniát sugárzó mottója: "I know the alphabet. Maybe I could be a writer." (A betüket ismerem. Lehetnék író is akár.) Legismertebb regényei a magyar nyelven is olvasható Last exit to Brooklyn (Utolsó letérő Brooklyn felé 1964) és a Requiem for a Dream (Rekviem egy álomért 1978) Mindkét műből készült forgatókönyv, s míg az előbbi film NSZK -amerikai koprodukcióban, Uli Edel rendezésében olyan színészek főszereplésével, mint Stephen Lang, illetve Jennifer Jason Leigh 1989-ben, az utóbbi 2000-ben kerül a filmvászonra.
Mielőtt rátérnék a film bemutatására, javaslom, nézzünk körül, mi történt 1978-ban a világban, és itt Magyarországon. Néhány tény kommentár nélkül:
Lezuhan egy Malév gép Bejrút közelében máig sem tisztázott körülmények közöt.
Visszakapjuk Amerikától a Szent Koronát.
Karol Józef Wojtyła-t II. János Pál néven pápává választják.
Elrabolják és megölik Aldo Moro-t.
Megszületik az első lombik-bébi
Útjára indul a Dallas című filmsorozat
Roman Polansky az ítélet elől Franciaországba szökik
Magyarországon még vannak szocialista brigádok, még vannak kommunista műszakok, dívik a polbeat, vasárnaponként Komjáthy kívánságműsora szól a rádióból, de megalakul a Hobo Blues Band, fellép a Dinamit, és lassan megjelenik a "csöves"-nek aposztrofált szubkultúra, 1980-ban pedig a Hajógyári szigeten megrendezésre kerül az első Fekete bárányok koncert.
Hazánkban ez időszakban a kábítószerek használatának megjelenését és elterjedését rendkívül szemérmesen kezelik, (amiről nem beszélünk az nincs is) illetve szent és ostoba meggyőződéssel hirdetik büszkén akkori vezetőink, hogy a "narkó hozzánk nem fog betörni, megállítjuk Hegyeshalomnál". Az első értékelhető könyv, amely e témáról szól a "Narkó blues",(azóta is a legjobbak közé tartozik, ha nyelvezete, megfogalmazásai néhol ma már naívnak is tűnnek, akkoriban szókimondónak számított) két ifjú újságíró Boros István és Vértessy Péter munkája 1986!-ban jelenik meg. Belülről mutatják meg a kábítószerfüggők világát, mégpedig úgy, hogy elvegyülnek közöttük. Nem ítélkeznek, csak szembesítenek bennünket a ténnyel, hogy a pincékben, a lakatlannak hitt kapualjakban, a lepusztult bérházak betört ablakai, beszakadt ajtói mögött van egy másik világ is.
Darren Aronofsky mondhatni "keményen belehúzott", amikor a pályája legelején a témához nyúlt, és a Selby által írt, az asztalfiók mélyén porosodó forgatókönyvet filmre vitte csaknem változatlanul hagyva azt.
A Rekviem egy álomért, mégsem egyszerűen egy kábítószeres film. Ajánlhatok igazán figyelemre méltó alkotásokat a témában, (Betépve, Trainspotting, Egy kosaras naplója, vagy akár a Pink Floyd -féle Fal) de ha ezt megnézed a többi már csak habkönnyű szórakozásnak tűnik majd.
Felejtsd el a pattogatott kukoricát, a kólát, és figyelj!
Brooklynban vagyunk, a tér és az idő lényegtelen. Harry Goldfarb és barátja éppen most viszi sokadszorra az anyja tévéjét a zugkereskedőhöz, hogy a napi kábítószeradagjukhoz a pénzt előteremtsék. Harrynek nincs lelkiismeretfurdalása. Néhány óra múlva anyja, Sarah Goldfarb a tévét visszavásárolja, és minden megy tovább, helyreáll a rend. A fiúk a drog hatása alatt korszakalkotó terveket szövögetnek, Sarah pedig a képernyőre tapadva nézi kedvenc TV show-ját. Egy behízelgő hang a telefonban: Önt kiválasztottuk a legközelebbi műsorunkhoz, várjon további értesítésünkig! Előkerül a szekrényből (szinte érezni a molyirtó illatát) az utoljára Harry érettségijén viselt piros ruha, és az idilli boldogságot sugárzó családi fotó, amikor még élt a férje, és Harry is a "nagy jövő" előtt állt. Sarah új életcélt talál magának: le kell fogynia, hogy a piros ruhába beleférjen, és büszkén állhasson a kamerák elé........
A Sarah-t játszó Ellen Burstyn élete talán legnagyobb alakítását nyújtja e filmben. Kifejező arcjátéka, tétova kézmozdulatai hűen tükrözik először a magánnyal, később a kilókkal, végül a gyógyszerfüggőséggel való küzdelmét. Minden vágya kitörni a hétköznapok szürkeségéből, kitűnni barátnői közül, végre a társaság középpontjává válni. Ezt szimbolizálja a történet elején még rikító, végül egészen kifakuló piros ruha, mely nem mellesleg, az egyetlen élénk szín az egész film során.
Tyronnak, Harry barátjának szerepét az elsősorban komikus színészként számontartott Marlon Wayans játsza. A szakmai elismerést mégis e drámai szerep megformálása hozta meg neki. A film egyik kulcsmondata is az övé: "Én csak egy kis békét és boldogságot akarok az élettől".
Mariont, Harry szerelmét, az azóta Oscar díjas Jennifer Connelly játsza. Az osztott képmező elválasztó síkján átnyúló kezek érintése, az egymás iránti érzéseik megfogalmazása a filmtörténet leglíraibb szerelmi jelenetei közé emeli a szinte eszköztelen, leegyszerűsített képsorokat. Szerelmük a film elején reményteli, még van közös céljuk. Ám a szükséges alaptőke megszerzéséhez is a kábítószerbizniszen keresztül vezet az út.
A film főszerepében Jared Letot láthatjuk, aki Harry alakjának megformálásával végre nemzetközi elismertséget vívott ki magának. A film legmegrázóbb jelenetei az övéi, nyomon követhetjük útját egészen a tragikus végkifejletig. A meggörbedt hát, a beesett mellkas, a hosszú lelógó végtagok mind az emberi esendőséget, elveszettséget hangsúlyozzák. A színészről tudni kell, hogy minden filmszerepére módszeresen készül, maximalista, és szinte belehelyezkedik a megformálandó hős lelkivilágába akkor is, ha az éppen "csak" egy mellékszerep is. Nem véletlenül dolgoznak vele szívesen az olyan neves filmrendezők, mint Oliver Stone, David Fincher és mint esetünkben, Aronofsky.
Lassan indul meg a lavina, ám minél inkább dagad a hógörgeteg, annál gyorsabban halad, és annál nagyobb a pusztítás. A sokkoló, egymásra montázsolt, egyre fokozódó tempóban feldobált képkockák olyan érzést keltenek a nézőben, mintha egy hullámvasúton ülne, amelynek csak a sötét mélységbe vezető sínpárja van. Kiszállni képtelenség. Miközben nézed, egyre inkább a részesévé válsz a jeleneteknek, ezt az érzést a szereplőkre erősített kamerákkal fokozza a rendező.
Egyszercsak arra eszmélsz, hogy légszomjjal küzdesz, ökölbeszorított kézzel ülsz, egymásnak feszülő fogsorral tapadsz a mozivászonra, és végignézed, ahogy szép lassan a legszentebb érzések, a legértékesebb emberi kapcsolatok, az anyai szeretet, a barátság és a szerelem is a szemétdombra kerül. Szabadulnál már, de nem lehet. A reménytelenség, a szenvedélybetegség, a rabság, a magány, az elszigeteltség filmje ez. Ha kijöttél a vetítésről, valószínűleg nem akarsz majd beszélgetni róla. Hazamész, lefekszel, s talán te is magzati pózban alszol el.
A film zenéjét Clint Mansell szerezte, azóta több thriller-jelenet aláfestéseként, illetve tv -műsor főcímzenéjeként is hallhattuk a művet. Eredeti címe: Lux Aeterna
Az operatőr: Matthew Libatique.
Nem tudom sajnos, hogy ma már a filmművészet, mint a kultúra meghatározó eleme, szerepel -e a tantervben. Az azonban bizonyos, hogy a kábítószerfüggőség, és a többi szenvedélybetegség elleni küzdelem része az osztályfőnöki órák anyagának. 15 éves kortól kötelezőve tenném a film megnézését, mégpedig úgy, hogy a szülők is vegyenek részt a vetítésen. Hogy túl zsengekorúak lennének még ehhez a gyermekek? Akkor csak nézzünk utána, hogy nap mint nap mivel szembesülnek az interneten, vagy milyen játékokkal múlatják az időt. Mindegy hogyan, csak végre figyeljünk rájuk. És egymásra.
2010. október 31., vasárnap
2010. október 27., szerda
2010. október 25., hétfő
Könyvajánló: Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés
Kissé talán elmaradva az eseményektől, most került kezembe Ljudmila Ulickaja kisregénye a Vidám temetés. ( Miközben már az irodalmi Nobel-díjas Mario Vargas Llosa írásait kellene olvasnom. Mentségemre szolgáljon, hogy világéletemben el voltam maradva az olvasnivalóval, ráadásul a legkedvesebb olvasmányaimat újból és újból előveszem, így bizony nehéz haladni a korral. )
Ulickaja életrajza után kutatva, már a születési adatainál ellentmondásra bukkantam. Az orosz internetes portálokon a baskíriai Davlekanovóban született, ahová családját a háború idején evakuálták, Ulickaja magyar hivatalos honlapja szerint pedig a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Az időpont 1943 februárja. Mivel azonban egyéves korától moszkvainak mondhatja magát, esetünkben talán mellőzhető az ezirányú nyomozás.
A Lomonoszov egyetemen genetikusként szerez diplomát, majd a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozik egészen 1970-ig, amikor szamizdat kiadványok másolásáért kollégáival együtt elbocsátják. A börtönt (2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna) megússza. Természettudományos érdeklődése regényeiben is tettenérhető. Viszonylag későn, 1983-ban jelenik meg első elbeszéléskötete, azonban az igazi áttörésre 1996-ig kell várni. A Franciaországban megjelent kisregény a Szonyecska egycsapásra a nemzetközi irodalom élvonalába emeli, amelyért Medici-díjat kap. Azóta számtalan irodalmi díjjal büszkélkedhet.
A hazai olvasóközönség számára a 2009-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként válik széles körben ismertté és népszerűvé. Budapest Nagydíjjal tüntetik ki és író-olvasó találkozókon dedikálja 2007-ben megjelent és nemzetközi elismerést aratott Daniel Stein, a tolmács című regényét.
Vidám temetés című kisregénye 2005-ben lát napvilágot, magyarul Goretity József fordításában olvashatjuk.
A helyszín New York egyik bérházának legfelső emelete, a festőművész Alik műteremlakása. Alik haldoklik. Ismeretlen eredetű izomsorvadással járó kór pusztítja, emészti fel szervezetét, életfunkciói sorban szűnnek meg, belső szervei egymás után mondják fel a végül magatehetetlen test szolgálatát. A könyv mégsem szomorú, nyoma sincs könnyfakasztó jeleneteknek, s bár Alik a főszereplője a műnek, róla mégis a legritkább esetben hallunk közvetlenül. A műterem lakás ugyanis napról napra megtelik oroszországi emigránsokkal, barátokkal, közeli és távoli ismerősökkel, „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." Jönnek mennek, esznek isznak, élik mindennapjaikat mellette, körülötte azok, akik valahol, valamikor, valamilyen szerepet játszottak életében, barátai, üzletfelei, feleségei, szeretői voltak. Olyan természetességgel történik a mindennapi rutin, a mosdatás, az etetés, a gyógykezelés, a masszírozázs, a katétercsere, mint egy nagy családban. Szervezetlenül, s mégis mindenre sortkerítve. Ebben a nagy összevisszaságban mindig akad valaki, aki a felgyűlt számlákat kifizeti, aki, ha elfogyott a pénz, a gyógykezelésre gyűjt, mindig van étel, és persze vodka az asztalon. Eközben az embert próbáló nyári hőség ömlik be az ablakon, a ház előtt letáborozó indiánok zenéjével együtt. A tévé pedig folyamatosan szól, a gorbacsovi fordulat elleni szervezkedést, tüntetéseket közvetíti a CNN, s mindenki másképp kommentálja az eseményeket. Félig oroszként, félig amerikaiként és már csaknem kívülállóként. Az asszimilálódás elindult. A mindent cseppfolyóssá tevő forróság aztán, mintha az Alik körüli életet is lebegővé tenné, olyan, mint egy lassú haláltánc. Alik életét elhagyott szerelmei, megcsalt feleségei életútján keresztül ismerjük meg, akik ott, az ágya mellett kimondatlanul szövetséget kötnek, egy dolognak feláldozván magukat, hogy utolsó napjait elviselhetővé tegyék annak, aki annyi örömöt lopott mindennapjaikba. A regényt olvasván nem derül ki sikeres festő volt-e, és vajon miért tudott annyi női szívet meghódítani. Az biztos azonban, hogy sármőr és életművész, és rajonganak érte nők, férfiak egyaránt halála után is. A temetés napján kislánya Majka, az önmaga által választott nevén T-Shirt, (mindkettő pólót jelent) betesz egy videókazettát a lejátszóba. Alik búcsúszavait hallhatják a halotti tor résztvevői: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába."
Számomra ez a regény a szeretetről szól, de még véletlenül sem annak hollywoodi értelmében. Vidámnak ugyan nem nevezném, bár kétségtelenül vannak megmosolyogtató pillanatai.
Ha majd egyszer meg kell halnom, így szeretnék elmenni. Hogy körülöttem legyenek azok, akik szerettek, akiket szerettem, és akik bármilyen jelentős helyet vívtak ki életemben.
Ulickaja életrajza után kutatva, már a születési adatainál ellentmondásra bukkantam. Az orosz internetes portálokon a baskíriai Davlekanovóban született, ahová családját a háború idején evakuálták, Ulickaja magyar hivatalos honlapja szerint pedig a szibériai Jekatyerinburgban, ahová családját politikai okokból száműzték. Az időpont 1943 februárja. Mivel azonban egyéves korától moszkvainak mondhatja magát, esetünkben talán mellőzhető az ezirányú nyomozás.
A Lomonoszov egyetemen genetikusként szerez diplomát, majd a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozik egészen 1970-ig, amikor szamizdat kiadványok másolásáért kollégáival együtt elbocsátják. A börtönt (2-5 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatták volna) megússza. Természettudományos érdeklődése regényeiben is tettenérhető. Viszonylag későn, 1983-ban jelenik meg első elbeszéléskötete, azonban az igazi áttörésre 1996-ig kell várni. A Franciaországban megjelent kisregény a Szonyecska egycsapásra a nemzetközi irodalom élvonalába emeli, amelyért Medici-díjat kap. Azóta számtalan irodalmi díjjal büszkélkedhet.
A hazai olvasóközönség számára a 2009-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként válik széles körben ismertté és népszerűvé. Budapest Nagydíjjal tüntetik ki és író-olvasó találkozókon dedikálja 2007-ben megjelent és nemzetközi elismerést aratott Daniel Stein, a tolmács című regényét.
Vidám temetés című kisregénye 2005-ben lát napvilágot, magyarul Goretity József fordításában olvashatjuk.
A helyszín New York egyik bérházának legfelső emelete, a festőművész Alik műteremlakása. Alik haldoklik. Ismeretlen eredetű izomsorvadással járó kór pusztítja, emészti fel szervezetét, életfunkciói sorban szűnnek meg, belső szervei egymás után mondják fel a végül magatehetetlen test szolgálatát. A könyv mégsem szomorú, nyoma sincs könnyfakasztó jeleneteknek, s bár Alik a főszereplője a műnek, róla mégis a legritkább esetben hallunk közvetlenül. A műterem lakás ugyanis napról napra megtelik oroszországi emigránsokkal, barátokkal, közeli és távoli ismerősökkel, „a többségük törvényes módon emigrált, néhányan egyszerűen nem mentek vissza, a legvakmerőbbek pedig átszöktek a határon. De éppen ez a megtett lépés hozta őket össze. Bármennyire is különböztek a nézeteik, bármennyire is másként alakult az emigrációban az életük, ebben a lépésben volt valami megváltoztathatatlanul közös: az átvágott határ, az átvágott, megszakított életvonal, a régi gyökerek kiszakítása, újak eresztése egy másik, más összetételű, más színeket és illatokat árasztó földben." Jönnek mennek, esznek isznak, élik mindennapjaikat mellette, körülötte azok, akik valahol, valamikor, valamilyen szerepet játszottak életében, barátai, üzletfelei, feleségei, szeretői voltak. Olyan természetességgel történik a mindennapi rutin, a mosdatás, az etetés, a gyógykezelés, a masszírozázs, a katétercsere, mint egy nagy családban. Szervezetlenül, s mégis mindenre sortkerítve. Ebben a nagy összevisszaságban mindig akad valaki, aki a felgyűlt számlákat kifizeti, aki, ha elfogyott a pénz, a gyógykezelésre gyűjt, mindig van étel, és persze vodka az asztalon. Eközben az embert próbáló nyári hőség ömlik be az ablakon, a ház előtt letáborozó indiánok zenéjével együtt. A tévé pedig folyamatosan szól, a gorbacsovi fordulat elleni szervezkedést, tüntetéseket közvetíti a CNN, s mindenki másképp kommentálja az eseményeket. Félig oroszként, félig amerikaiként és már csaknem kívülállóként. Az asszimilálódás elindult. A mindent cseppfolyóssá tevő forróság aztán, mintha az Alik körüli életet is lebegővé tenné, olyan, mint egy lassú haláltánc. Alik életét elhagyott szerelmei, megcsalt feleségei életútján keresztül ismerjük meg, akik ott, az ágya mellett kimondatlanul szövetséget kötnek, egy dolognak feláldozván magukat, hogy utolsó napjait elviselhetővé tegyék annak, aki annyi örömöt lopott mindennapjaikba. A regényt olvasván nem derül ki sikeres festő volt-e, és vajon miért tudott annyi női szívet meghódítani. Az biztos azonban, hogy sármőr és életművész, és rajonganak érte nők, férfiak egyaránt halála után is. A temetés napján kislánya Majka, az önmaga által választott nevén T-Shirt, (mindkettő pólót jelent) betesz egy videókazettát a lejátszóba. Alik búcsúszavait hallhatják a halotti tor résztvevői: „Ja, még csak azt szeretném mondani, hogy szeretném, ha vidámak lennétek. Ennyi. A picsába."
Számomra ez a regény a szeretetről szól, de még véletlenül sem annak hollywoodi értelmében. Vidámnak ugyan nem nevezném, bár kétségtelenül vannak megmosolyogtató pillanatai.
Ha majd egyszer meg kell halnom, így szeretnék elmenni. Hogy körülöttem legyenek azok, akik szerettek, akiket szerettem, és akik bármilyen jelentős helyet vívtak ki életemben.
2010. október 11., hétfő
Morgolódok
Rájöttem, hogy van ez a blog ugye, és nem muszáj mindig nagy okosságokat írni.
Itt fogok morgolódni is. Mert ehhez legalább jogom van.:)
A mai morgolódás tárgya, hogy a célszerűség és a kényelem, miért nem lehetnek testvérek.
Van a házunk előtt két szemetes konténer. Koszosak, büdösek, mint ahogyan azt már megszoktuk. (Ebbe is miért kell belenyugodnunk? Na mindegy.)
Eddig a járda mellett álltak, egymás mellett szépen, de amióta kátyúznak az utcában, felkerültek a járdára, másképpen nem fértek el, hát egymás mögé, éppen egy embernyire egymástól, hogy mindkettő kényelmesen megközelíthető legyen. Szerintetek mi történt?
Nem is kell megerőltetni magatokat, leírom:
Az első kukából szabályosan kifolyik már a tartalom, de épp az imént láttam egy lakótársunkat, hogy a sajátját még begyömöszölte, pedig a mögötte lévő szinte üres. Egy lépést kellett volna tennie azért a kényelemért, hogy egy mozdulattal elintézze az egész műveletet.
(Most hallom, hogy eme kérdés átmenetileg megoldást nyert, itt vannak a "kukások".)
A másik:
Bevásárlóközpont, egymás melletti sorokban a bevásárlókocsik. Miért van az, hogy mindig az első sorba tolják vissza a szekeret, amikor a mögöttük lévő sorok szinte üresek. Egy idő után, már meg sem lehet őket közelíteni, kerülgetjük egymást, türelmetlenek vagyunk, és bosszankodunk. Csak egy plusz lépés kellene a kényelemért.
Mára ennyi.
Itt fogok morgolódni is. Mert ehhez legalább jogom van.:)
A mai morgolódás tárgya, hogy a célszerűség és a kényelem, miért nem lehetnek testvérek.
Van a házunk előtt két szemetes konténer. Koszosak, büdösek, mint ahogyan azt már megszoktuk. (Ebbe is miért kell belenyugodnunk? Na mindegy.)
Eddig a járda mellett álltak, egymás mellett szépen, de amióta kátyúznak az utcában, felkerültek a járdára, másképpen nem fértek el, hát egymás mögé, éppen egy embernyire egymástól, hogy mindkettő kényelmesen megközelíthető legyen. Szerintetek mi történt?
Nem is kell megerőltetni magatokat, leírom:
Az első kukából szabályosan kifolyik már a tartalom, de épp az imént láttam egy lakótársunkat, hogy a sajátját még begyömöszölte, pedig a mögötte lévő szinte üres. Egy lépést kellett volna tennie azért a kényelemért, hogy egy mozdulattal elintézze az egész műveletet.
(Most hallom, hogy eme kérdés átmenetileg megoldást nyert, itt vannak a "kukások".)
A másik:
Bevásárlóközpont, egymás melletti sorokban a bevásárlókocsik. Miért van az, hogy mindig az első sorba tolják vissza a szekeret, amikor a mögöttük lévő sorok szinte üresek. Egy idő után, már meg sem lehet őket közelíteni, kerülgetjük egymást, türelmetlenek vagyunk, és bosszankodunk. Csak egy plusz lépés kellene a kényelemért.
Mára ennyi.
2010. szeptember 17., péntek
2010. szeptember 14., kedd
Lecsó vegánoknak is
Az utolsókat rúgja a nyár, talán lesz még napsütés, de az idő egyre hűvösebb, és közelít a tél, ami nagyon szomorú a meleget és a friss magyar zöldséget kedvelőkre nézvést is.
Gondoltam azokra, akik nem esznek semmilyen állati eredetű ételt, így megalkottam saját, hús, tojás nélküli lecsómat.
Nyári lecsó durum tésztával.
Hozzávalók (a mennyiséget ízlés szerint variálhatjátok):
Hagyma, színes, húsos paprika, csípős paprika, sárgarépa, paradicsom.
Szokás szerint mindent össszeaprítunk, a sárgarépát zöldségpucolóval hosszú forgácsokra. Így egyszerre fő meg a paprikával, és szép is lesz. A sárgarépa édessége nagyon jól ellenpontozza a paradicsom savanykás ízét. A hagyma megdinsztelése után a következő sorrendet tartsuk be. A sárgarépát egy kicsit az olivaolajban dinsztelt hagymán megfuttatjuk, majd rögtön mehet bele a paprika és a paradicsom is. Sózzuk, készrefőzzük.
Durumtésztát főzünk mellé, vagy bele. (Mellé jobban néz ki.)
Figyelem! Várjátok meg, amíg kihül, mert megégeti a szátokat!
Pécs, 2010. szeptember 14.
Gondoltam azokra, akik nem esznek semmilyen állati eredetű ételt, így megalkottam saját, hús, tojás nélküli lecsómat.
Nyári lecsó durum tésztával.
Hozzávalók (a mennyiséget ízlés szerint variálhatjátok):
Hagyma, színes, húsos paprika, csípős paprika, sárgarépa, paradicsom.
Szokás szerint mindent össszeaprítunk, a sárgarépát zöldségpucolóval hosszú forgácsokra. Így egyszerre fő meg a paprikával, és szép is lesz. A sárgarépa édessége nagyon jól ellenpontozza a paradicsom savanykás ízét. A hagyma megdinsztelése után a következő sorrendet tartsuk be. A sárgarépát egy kicsit az olivaolajban dinsztelt hagymán megfuttatjuk, majd rögtön mehet bele a paprika és a paradicsom is. Sózzuk, készrefőzzük.
Durumtésztát főzünk mellé, vagy bele. (Mellé jobban néz ki.)
Figyelem! Várjátok meg, amíg kihül, mert megégeti a szátokat!
Pécs, 2010. szeptember 14.
2010. augusztus 25., szerda
2010. augusztus 11., szerda
30 Seconds To Mars: Alibi (nem fordítás, magyar változat)
http://www.youtube.com/user/30secondstomars#p/u/21/y5HA-QFLJzg
Alibi
Nincs áldás, nincs megváltás,
fényed halvány, mint a holdsugár
Nincs több esély, minden összetört
És te nem tanultál semmiből
Elvesztél már
de újra harcba szállsz
Elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Látszott már kristálytisztán
nyomodban járt a pusztulás
de kiállod majd a tűzpróbát
küzdj, hogy érezd, hogy újra vágysz
És elvesztél bár
de újra harcba szállsz
elvesztél már
de újra harcba szállsz
S ím itt a bűvös óra,
hogy megoszd és légy ura újra
légy ura újra.
Hogy lobogjon a láng a szeretetért
az igazságért a vágyaidért
a lelkedért.
Hisz' elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
de itt vagy, s újra élsz
Sveszti
Alibi
Nincs áldás, nincs megváltás,
fényed halvány, mint a holdsugár
Nincs több esély, minden összetört
És te nem tanultál semmiből
Elvesztél már
de újra harcba szállsz
Elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Látszott már kristálytisztán
nyomodban járt a pusztulás
de kiállod majd a tűzpróbát
küzdj, hogy érezd, hogy újra vágysz
És elvesztél bár
de újra harcba szállsz
elvesztél már
de újra harcba szállsz
S ím itt a bűvös óra,
hogy megoszd és légy ura újra
légy ura újra.
Hogy lobogjon a láng a szeretetért
az igazságért a vágyaidért
a lelkedért.
Hisz' elvesztél bár
de újra harcba szállsz
Száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
száz veszteség
de itt vagy, s újra élsz
Sveszti
2010. augusztus 9., hétfő
I Hate The War! Gyűlölöm a háborút!
I read, I watch the news. It's all about violence, about the war. I simply don't understand it. They want to convince everyone, that the heroes, who fought there. It's a Skyscreaming lie! There are not heroes! Only and only and only losers there are! There is anyone who pay with his live. Some people pay with some parts of the body. But everyone, who experienced the horror, lose his soul, he leaves the dreams on the battlefield. And no matter which side. They would win only those who are not there. Who controlled from the backgrounds. The arms dealers, the energy enterprises.
What can I do?
More and more often I feel I would like to sleep and wake up in another world. In a better world.
Olvasom, nézem a híreket. Minden csak az erőszakról, háborúról, szól. Én ezt egyszerűen nem értem. El akarják hitetni mindenkivel, hogy az ott harcolók hősök. Égbe kiáltó hazugság! Nincsenek hősök! Csak és csak és csakis vesztesek vannak! Van, aki az életével fizet. Van, aki néhány testrészével. De mindenki, aki átéli a borzalmat elveszíti a lelkét, otthagyja az álmait a harctéren a golyózáporban. És mindegy melyik oldalon áll. Azok győznek csupán, akik ott sincsenek. A háttérből irányítanak. A fegyverkereskedők, az energiaipari nagyvállalatok. Mit tehetnék én?
Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy el kéne aludnom végleg, és egy másik világban felébredni. Egy jobb világban.
What can I do?
More and more often I feel I would like to sleep and wake up in another world. In a better world.
Olvasom, nézem a híreket. Minden csak az erőszakról, háborúról, szól. Én ezt egyszerűen nem értem. El akarják hitetni mindenkivel, hogy az ott harcolók hősök. Égbe kiáltó hazugság! Nincsenek hősök! Csak és csak és csakis vesztesek vannak! Van, aki az életével fizet. Van, aki néhány testrészével. De mindenki, aki átéli a borzalmat elveszíti a lelkét, otthagyja az álmait a harctéren a golyózáporban. És mindegy melyik oldalon áll. Azok győznek csupán, akik ott sincsenek. A háttérből irányítanak. A fegyverkereskedők, az energiaipari nagyvállalatok. Mit tehetnék én?
Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy el kéne aludnom végleg, és egy másik világban felébredni. Egy jobb világban.
2010. augusztus 4., szerda
30 Seconds To Mars - Kings And Queens Official Music Video
4 kategóriában nominálva az MTV videoawardson. Itt lehet szavazni, be tudsz lépni a facebookos jelszavaddal is:
http://www.mtv.com/ontv/vma/2010/best-rock-video/
A videó 2010. szeptember 12-én Best Rock Videó kategóriában nyert.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
